A Don-kanyarban történtek még mindig nem kerültek méltó helyükre a magyar történelemben. És ez magyarázható volt mondjuk a rendszerváltoztatás utáni pár évben, de aztán már csak igen nehézkesen. Nincs persze könnyű dolgunk. Hátráltattak minket a szocializmus időszakában belénk plántált hazugságok, a nemzeti érzülethez sokáig még a jobboldalnak is felemás viszonyulása és az az erőltetett pacifizmus, amivel a progresszió hovatovább elérte, hogy minden egyes katonai megmozdulás – tekintet nélkül annak igazságosságára vagy igazságtalanságára – csak bűnös dolog lehet.

Nem, nem csak bűnös lehet egy fegyveres konfliktus. Az igazságos háború fogalma éppen úgy része a keresztény kultúrkörnek, mint ahogy a civilizált, európai normáknak is.

Ezzel nem állítom, hogy ne lett volna tragédia mindaz, ami a Donnál történt és végképp nem állítom, hogy megfelelő döntés volt a 2. magyar hadsereg ottani bevetése. Világunk azonban nem ideák, hanem a politika mentén szerveződik. Magyarországtól egy katonai szövetség tagjaként joggal volt elvárható, hogy maga is viseljen terhet a harci eseményekből. Ugyanúgy, ahogy ezt most a NATO is elvárhatná tőlünk egy valódi, veszélyes konfliktus esetében. Még akkor is, ha nekünk nincs semmifajta területi igényünk adott ország felé, ahogy nem volt a Szovjetunió felé sem.

Azt azonban jó lenne tisztán látni, hogy ettől függetlenül az ott eleső, fogságba kerülő tízezrek – köztük örökre eltűnt dédapám is – hősök. Olyan hősök, akiknek természetesen jár a tisztelet. Nem a méricskélés, az óvatos, történészi bűvészkedés, hogy mit tettek és mit nem tettek, avagy pláne mit tehettek volna – ezt a köldöknézegetést hagyjuk meg a nagybetűs szakmának -, hanem az egyértelmű tisztelet a társadalom részéről.

1990-ig egyértelmű volt, hogy a 2. magyar hadseregről nem lehet normálisan beszélni, sőt, fájdalmasan széles körben elterjedt az áldozati mítosz. Az a vélekedés, hogy a hadsereget okkal és elszántan feláldozta az akkori magyar vezetés, hogy ezzel biztosítsa a hátország valamelyest nyugodtabb életét.

Semmi sem áll távolabb az igazságtól.

A 2. magyar hadsereg egyrészt megkapta az akkor elérhető magyar fegyverkészlet felét, illetőleg a kor elitje is köztük harcolt. Itt utalhatok Horthy idősebb vagy Gömbös fiaira, akik mindketten elestek a harcokban. Nem igaz, hogy nem volt megfelelően felszerelt és nem igaz, hogy nem arattak komolyabb hadisikereket. Mesélhetnének erről az urivi hídfőállás szovjet katonái, akik 130 harckocsijából 80-at a magyar honvédek pusztítottak el.

Legyünk hát már büszkék magunkra! A hadsereg nem adta könnyen a bőrét: jelentős veszteségeket okoztak a Vörös Hadseregnek és azt is megakadályozták, hogy a bekerítéssel teljesen megsemmisítsék a hadsereget.

Azt mondjátok, ott van Jány Gusztáv hírhedt napiparancsa? Azt mondom, hogy Horthy azonnali reakcióját követően áprilisban visszavonták. Az állítjátok, jogosan ítélték halálra? Azt válaszolom, hogy Jányit a Legfelsőbb Bíróság 1993-ban felmentette az ellene emelt vádak alól, de iure bizonyítva, hogy a kommunisták eljárása koncepciós volt.

Mindig tragikus, ha anyák fiaiakat, feleségek férjüket, gyermekek apjukat elveszítik. A háború akkor is rossz, ha igazságos. A fájdalom mindig fájdalom marad. De legyünk büszkék hőseinkre és ne állítsunk hamisságot. A 2. magyar hadsereg katonái nem csak hősök, de ellenségeit embert próbáló feladat elé állító hősök voltak.

Trombitás Kristóf

Kiemelt képünkön magyar katonák a Szovjetunióban. Forrás: Wikipedia