Korunkat az a képtelen helyzet jellemzi, hogy a katonáknak könnyebb a fronton meghalni, mint túlélni a harcok végeztét követő békét. Legalábbis ezek az egybevágó vélemények, konkrét tapasztalatok a XX. és XXI. századi modern háborúk veteránjait látva. Ők azok a bizonyos „Rambók”.

Mitől mások a modern háborúk tanulságai az emberi roncsokká váló veteránok sorsát érzékelve? A legfontosabb különbség, hogy a magára büszke civilizációnkból eltűntek vagy eltűnőben vannak a nemes célok, a halált is megvető eszmeiségek, hisz a mai vérontások kizárólag a pénzről szólnak, egy szűk gazdasági csoport profitnövelő játékáról. 

Olyan háborús játék áldozatai vagyunk – a katonákkal közösen –, ahol a fegyverropogás gyakran átmenet nélkül kezdődik, majd értelmetlen pusztítás és vérontás után egyszer csak vége szakad. Miközben többnyire minden marad úgy, ahogy a harcokat megelőzően volt, csak mindenkinek – kivéve az elvetemült felbujtókat – sokkal rosszabb lett.

A háborúban rokonukat vesztő családok mellett a leszerelt veteránok a leginkább kiszolgáltatottak. Ők, akik a modern fegyverek pusztító erejét látták, megélték társaik végzetét és csodával határos módon maradtak életben. A ma gyártott fegyverek ugyanis az ellenfél teljes és tökéletes elpusztítására találtattak ki. A sikeres technikai csodák tűzerejével, digitalizált agyukkal szemben az élet teljesen védtelen. Valaha még a pilóták jelentős része is képes volt túlélni gépe elvesztését. Modern világunk robotjaival szemben a technika képes sértetlen maradni, az élő erő azonban semmiképpen. Mert az ember lett az igazi célpont. Aki járt modern háborúban, az pontosan tudja, miről van szó, mit jelentenek a fent leírt mondatok.

A pusztító konfliktusok tervezői – hisz a háború kezdete sosem a katonák, fegyverek összecsapásától datálódik – egyáltalán nem foglalkoznak az emberi sorsok alakulásával. Ahogy nem érdekli őket alattvalóik véleménye sem arról, hogy legyen-e a háború, vagy talán mégsem. 

Ilyen környezetben miért is lenne meglepő a német kormány nyilatkozata, hogy 2025-ben háború kezdődik a NATO és Oroszország között. Még a területet is behatárolták: Fehéroroszország és Kalinyingrád között, az úgynevezett Suwalki-folyosót jelölve meg. Ennek érdekében – mondják – a NATO háromszázezer katonát csoportosít Európa legkeletibb szárnyába, amely haderőben Németország harmincezer katonával lesz jelen.

Ha a magukat – persze tévedésből – politikusoknak nevező, egyébként valójában paprikajancsik háborúst játszanak az emberek kontójára, érdemes kicsit elemezni a német katonapolitikai narratívát, mivel egy nem jelentéktelen apróság ismét elkerülte a német kormánytagok figyelmét. Történetesen, hogy a NATO nem egyenlő Németországgal. Vagyis az, hogy a német vezetés miként próbálja háborús ijesztgetéssel a napok óta tiltakozó, jogosan elégedetlen népét visszakényszeríteni az utcáról lakásukba, az nem NATO-kompatibilis. A NATO ez idő szerint 31 ország katonai védelmi szövetsége, amiből következik, hogy akkor lehet összecsapás Oroszország és a NATO között, ha a Kreml vezetése támadást indít mondjuk a Suwalki-folyosó irányából. Ha konkrétan felmerült ilyen információ az orosz előkészületekről, a tényekkel együtt tételesen közzé kell tenni a NATO-tagországok illetékeseinél. Vagyis nekünk, a közvéleménynek. Amennyiben szó sincs ilyenről, amit viszont az orosz vezetés többször deklarált, a NATO – alapokmányából adódóan – támadólag nem léphet föl, nem provokálhat összecsapást.

Akkor pedig mi a háttere a német kijelentésnek? Semmiképpen nem a realitás. A történelemben volt már német részről hangzatos kijelentés, amely a Kelet elfoglalásáról és „árjákkal” történő betelepítéséről szónokolt, de csak azt követően, hogy 1939-ben a német gazdaság prosperált és a haderő készen állt, hogy kirobbantsa a második világégést. Cinikusan mondhatnánk, hogy 

szerencsére napjainkban a német ipar és társadalom sok mindenre kész, de legkevésbé egy hódító háborúra. A német politikai elitnek hála Németország olyan válságot él át, amit objektív körülmények nem indokoltak. Hogy mégis így alakult, és egyre többen mennek utcára tiltakozni, pontosan azért történik, mert az ostoba, bűnöző kormányuk „megszabadította” a német gazdaságot az olcsó orosz energiától. 

Ráadásul a korábbi években felhalmozott tartalékokat eme urak és hölgyek a migránsokra és Ukrajnára költötték. Ma pedig üres a kassza a német költségvetésben, ahogy üresek a laktanyák a harceszközöket tekintve. Annyira amortizálódott a háborúhoz szükséges objektív feltételrendszere, hogy aki ilyen háttérrel harcba kívánja vinni nemzetét, az nem beszámítható…

Vagy nagyon is tudják, mi a feladatuk, amit a migrációs inváziót is gerjesztő háttérerőktől kaptak. 

Úgy tűnik, fel akarják gyorsítani – Davosban is erről tárgyaltak – az emberélet normáinak lerombolását egy agyament technokrata világ víziója érdekében. Erre a leginkább alkalmas megoldás szerintük egy Európában kiterjesztett háború. Például ott, Kelet-Euró­pa földjén. Aminek rövid távú következménye a Baltikum, Lengyelország, Finnország azonnali, a többi kelet-euró­pai ország – köztük Magyarország – második lépcsős elpusztítását jelentené.

 Németország csak ezt követően válna az enyészet tárgyává. Az Egyesült Államok, valamint az ellenségnek kikiáltott Oroszország maradna életképes, hiszen történelmi ténnyé vált, hogy az ukránok NATO-fegyverekkel sem voltak képesek megszorítani az orosz medvét. Sőt mi több, újból nagyhatalmi pozícióba kormányozták ezzel a normalitást teljesen nélkülöző fegyveres konfliktus kiprovokálásával.

A fent jelzett módon bekövetkező pusztítás és sorrendisége nem fikció, hanem nagyon is tényszerű helyzetkép és persze következmény egy esetleges európai háború esetén. Ezt tudják Berlinben is. Miről álmodoznak, fenyegetőznek hát, és miért rémisztgetik a lakosságot? 

Talán erkölcsösebb és hazafiasabb lenne a német társadalom elégedetlenségének okaival foglalkozni és azokat megszüntetni.

 Ezen hozzáállás Németországot – és persze Európát – nem háborús harctérré, hanem a gazdasági együttműködésből adódóan ismét virágzó országgá, illetve kontinenssé tenné.

Földi László

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Forrás:Magyar Nemzet