Napra pontosan 103 esztendővel ezelőtt, 1919. január 29-én zajlott a balassagyarmati felkelés, más néven csehkiverés. A dicsőséges (és sikeres!) esemény évfordulója kapcsán Csarnai Márk történész írását közöljük. 

1918 novemberében a csehek megkezdték a Felvidék megszállását, s bár Nagyszombatból, Ruttkáról és Zsolnáról a magyar csapatok kikergették őket, a hátország támogatása nélkül nem lehetett tartós eredményt elérni. Károlyi Mihály ugyanis megtiltotta a fegyveres ellenállást, s bár a november 13-án Belgrádban aláírt fegyverszüneti egyezmény nem írta elő a csapatkivonást, a kormányzat ennek ellenére mégis tétlenül szemlélte az északi országrész megszállását.

Prága lobbizásának hatására az antant 1918 decemberében az Ipolynál jelölte ki a demarkációs vonalat, ám Edvard Benešnek még ez sem volt elég. Szeme előtt az Aszód–Gyöngyös–Miskolc vonal elérése és a salgótarjáni szénmedence megszerzése lebegett. Beneš gátlástalanságát és mohóságát jól illusztrálta a területi kérdéssel kapcsolatos hitvallása, melyet a párizsi béketárgyalásokon mondott:

 „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.”

A cseh vezetés tisztában volt azzal, hogy népszavazás útján nem tudja megszerezni a Felvidéket, mert a magyarok, szászok és a keleti tótok sem támogatták az egyesülést Csehszlovákiával. Erről Tomáš Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első elnöke nyíltan így írt: „Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése, vagy a népszavazás között.”

A csehek, románok és szerbek ellenállás nélkül nyomultak be az ország területére. Az 1918 őszén államcsínnyel hatalomra kerülő Károlyi Mihály és köre nem ismerte fel, hogy naiv megbékélési politikájával Magyarország sírját ássa. Az ország integritását csak a Monarchia egysége tudta biztosítani, ám azzal, hogy Károlyi, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond és társaik a Monarchia szétzúzására törekedtek, a történelmi Magyarország felbomlását is okozták. A kérdés 100 év után is adott:

Ha a Károlyi-féle klikk nem tudta a hatalmát az egész történelmi Magyarország területére kiterjeszteni, miért dobta el kezéből a fegyvert, hogy még azt se lehessen megvédeni, amit meglehetett volna?

A „vörös grófot” történelmi felelősség terheli azért, hogy naiv módon figyelmen kívül hagyta a padovai egyezményt, és ahelyett, hogy a frontról hazatért katonákat az ország védelmére rendelte volna, Belgrádba sietett, hogy egy olyan egyezményt írjon alá, amely lehetővé tette, hogy a szerbek a Pécs–Baja–Szabadka vonalig, a románok pedig a Marosig nyomuljanak előre. Az ország akkori vezetése történelmi bűnt követett el azzal, hogy a pacifizmus oltárán áldozta fel a honvédséget a legválságosabb órákban. A magyar közvélemény többsége határozottan elítélte a kormány erélytelen magatartását.

„Esengve kérjük a kormányt, védje meg az ország ezeréves határait, mentse meg Magyarország területi integritását” – írta az Új Nemzedék 1918. november 9-ei száma.

A kormányzat 1918 novembere és decembere között több mint másfél millió katonát szerelt le, akik közül 826 ezer volt magyar. Velük szemben 1918 novemberében körülbelül 4 ezer cseh, és közel ugyanennyi román tört be az országba.

A csehek ennek a vezetésnek köszönhetik a Felvidéket, mert a belgrádi egyezmény – mint arról fentebb már szó esett – nem rendelkezett a terület kiürítéséről.

Károlyi Mihály gyakorlatilag az ország sírásója lett, majd mikor a dilettáns politikája már tarthatatlanná vált, átjátszotta a hatalmat a kommunistáknak.

 

Civitas Fortissima, avagy a Legbátrabb város

1919. január 15-én a csehek átlépték a demarkációs vonalnak kijelölt Ipolyt, és bevonultak Balassagyarmatra, hogy ellenőrzésük alá vonják a stratégiai fontosságú vasútvonalakat. A megszállók első intézkedése volt, hogy levették a magyar nyelvű táblákat, betiltották a magyar újságokat, elbocsátották állásaikból a magyar alkalmazottakat, s végül kimondták a város csatlakozását Csehszlovákiához.

A lakosság mindezt nem hagyta szó nélkül, s elhatározták, hogy nem tesznek esküt a csehszlovák államra, valamint felvették a kapcsolatot a Magyarnándor mellett állomásozó honvédekkel.

1919. január 29-én, hajnalban a Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosok által vezetett 38-as és 16-os honvédek, vasutasok és civilek – a kormányzati tiltással szembeszegülve – közösen ragadtak fegyvert a cseh megszállók ellen. A nap folyamán beérkeztek az iglói géppuskások is, a csehek pedig estére kénytelen voltak feladni a laktanyát, s az Ipolyon túlra menekülni. Balassagyarmat középületein újra magyar zászló lengett.

 

 

A győzelem futótűzként terjedt a környéken, s az Ipoly egész bal partjáról kiűzték a megszállókat. A győzelem nem csak Balassagyarmatot, hanem Aszódot, Miskolcot és Gyöngyöst is megmentette a csehszlovák impériumtól.

1918-ban – megfelelő vezetés mellett – lett volna esélyünk megvédeni az országot, s legalább a területeink egy jelentős részét megtartani. A honvédek, akik a világháború végéig idegen földön álltak, harcképes állapotban, tisztjeik vezetésével tértek haza. Az ország területén egy ellenséges katona sem tartózkodott. A világháború győztes államai, Franciaország és Nagy-Britannia komoly árat fizettek a győzelemért. A gazdaságuk siralmas állapotban volt, a gyarmatokon felerősödött a szeparatizmus, az ír kérdés pedig az 1916-os húsvéti felkelés óta megoldatlan volt, amely végül függetlenségi háborúhoz vezetett. A szerbeket, románok és cseheket támogató antant le volt kötve az oroszországi polgárháborúban és a török függetlenségi háborúban. A szomszédos országok katonai ereje pedig jelentéktelen volt. A szerb hadsereg az első világháborúban elveszítette állományának a felét, Románia pedig a háború vége előtt fél évvel különbékére kényszerült.

Ezt a helyzetet lehetett volna kihasználni 1918-1919 fordulóján a területrablókkal szemben, ha egy határozott és a honvédelmet felvállalni kész vezetés állt volna Magyarország élén.

Balassagyarmat azonban a legnehezebb órákban is bebizonyította, hogy igenis érdemes – akár fegyverrel is – küzdeni az országhatárokért.

Ahogy Otto von Bismarck mondta: „A kor nagy kérdéseit nem szónoklatokkal és szótöbbséggel, hanem vassal és vérrel lehet eldönteni.”

Csak az maradhat a miénk, amiért hajlandóak vagyunk küzdeni. Ezt üzeni az utókor számára a balassagyarmati felkelés, ezt üzenik a Legbátrabb város hős civiljei és katonái.

Harminc év után pedig végleg le kell számolni a kommunista történetírás ma is terjedő hazugságával, miszerint a magyar honvédek 1918-ban nem akartak a hazájukért harcolni. Áldozatkultusz helyett hőskultuszra van szükség!

 

Csarnai Márk

(a szerző történész)

 

Kiemelt képünk forrása: Legbátrabb Város

Vélemény, hozzászólás?