Néhány napja üldögéltem otthon a barátságtalan, télvégi időben és néztem a madarakat. Hozzáértők jelentették a sajtóban, hogy – bár az egyedszámuk nem csökken – egy-két éve kevesebb látható belőlük az etetőkben. Talán azért, mert mind hozzám költözött – gondoltam és bámultam a vibráló kertet. Megállás nélkül cikáztak fel s alá, és a süvöltő szél sem zavarta őket a táplálkozásban. A cinkék hanyatt lógtak a gömbökön, a csuszka fejjel lefelé evett, a vörösbegy magában szedegetett a földön, míg az őszapók seregesen tették ugyanezt, hogy aztán egyetlen rejtett intésre hussanjanak tova a távolba, a harkály meg, mint valami komoly főnök szállta meg a hosszú hengert, néha körbe nézett tekintélyt parancsolóan: NE ZAVARJATOK! Ettek mind a maguk módján, ahogy a génjeikből örökölték. Őket még nem érzékenyítették, fogalmuk sincs a ciszcentrikusságról, meg a genderbinaryról.
Honfitársaink közül sokan csak legyintenek, szerintük ez nem magyar probléma, aztán azt olvasom a világhálón, hogy az ELTE Tanító- és Óvóképző karán érzékenyítő kurzust tartotanak masszív homoszexuális tartalommal. Kételyem nincs, hazánkba is szivárog be, ami nem létezik, hozzáértő kezek lassan, módszeresen adagolják, mint a mérget, és már sokkal régebben, mint gondolnánk.
Itt van például az opera. Ez a lenyűgöző zenei műfaj, amely káprázatos összhangot feltételez a színpadon, a zenekari árokban, a kulisszák mögött, de még a kiszolgáló műhelyekben, vagy az öltözők, a technikai helyiségek környékén is. Muzsikus, így operarajongó is vagyok, mindig éltem ezzel a lelket a sár fölé emelő szellemi táplálékkal, de sokáig nem éreztem a disszonanciát. Az első meghökkentő élmény Athénban ért 11 évvel ezelőtt. Ültünk a csillagos estében az Akropolisz alatt, Heródes odeonjának kőszékein és meredten bámultuk a Trubadúrt, aki térdig vízben kúszott egy díszletnek csúfolt betongödörben és énekelt kissé hamisan Verdi operájában.
Aztán kitárult a világ, eljött a netes közvetítések kora. Sok mindent láthattam, például a Poppea megkoronázását a Glyndebourne-i Fesztiválon 2008-ból, ahol mindjárt az elején két nő fetreng a francia ágyon alig öltözve, mint a királynő és Néró császár. Közben persze énekelnek is csodálatosan, ahogy Salome is teszi, szintén ebben az évben. Nem máshol, a londoni Királyi Operában, a Covent Gardenben.
A nyitójelenetben egy katona ölelget egy szép testű meztelen nőt, miközben mellettük egy néger takarító a padlót mossa.
Csak a rend kedvéért: Richard Strauss operája az Evangélium egyik helyszínén játszódik, a Machaerusban, amit nemrég tárt fel több évnyi munkával a világhírű magyar régészkutató, Vörös Győző, és Keresztelő Szent Jánost is itt fejezték le.
Folytatom a sort. 2017-ben a Párizsi Bastille Operában Puccini Bohéméletének helyszíne az űr, ahol Rodolphe, a költő szkafanderben, két elektromos kisülés között fogja meg a párizsi hímzőlányka, Mimi kezét. Megdöbbentő élmény volt továbbá a tavalyi Bayreuthi Fesztivál, ahol kerek egy hónapon át követhettük a kificamodott rendezéseket. Számomra a csúcs a Tannhauser volt, ahol
a monumentálisan hömpölygő Wagner opera nyitánya alatt, vetített képekben követhettük a Wartburg misztikus várába igyekvőket, a mitológiai főhős, a modern ledér nőnek öltözött Vénusz és egy transzvesztita néger utazott együtt egy Trabantban. Útközben még megálltak egy benzinkútnál, ahol lelőttek egy rendőrt, akit otthagytak vérbe fagyva.
A végére hagytam a milánói Scala 2021 decemberi Macbeth bemutatóját. Élőben közvetítette a medici.tv. Telt ház, felcsendült Olaszország himnusza, a választékosan elegáns olasz közönség pedig állva köszöntötte a jelen lévő köztársasági elnököt. Majd megszólalt Verdi szívszaggató muzsikája, és mi valamennyien lehuppantunk a mai modern valóságba, ugyanis begördült a színpadra egy ócska BMW, egy hullával a motorháztetején. Körülötte katonák álltak modern gépkarabélyokkal, majd némi gomolygó köd, és Skócia erdeiből megérkeztünk a felhőkarcolók világába, ahol a Lady Macbethet játszó Anna Netrebko, a világ egyik vezető drámai szopránja a tizediken énekelte végig az őrülési jelenetet.
A megdolgozott tudatú, úri közönség végigülte, tapsolt és bravózott. Innen már csak egy ugrás újra Athén, ahol hónapokkal ezelőtt,
engedély nélkül ugyan, de filmet forgattak LMBTQ-témában, és a két főszereplő az Akropolisz dombján, a Parthenón tövében élete meg szenvedélyét a turisták legnagyobb élvezetére – vagy inkább megdöbbenésére.
Az ember csak fogja a fejét és azt érzi, hogy a rút zsoldosai tort ülnek a feje felett. Nem vitás, a hanyatlás karmesterei jó képzést kaptak és a Dekadencia Egyetemét kitűnő eredménnyel, „summa cum laude” végezték el.
Kiss Gyöngyi
Ezt a cikket egy védőtársunk írta. Amennyiben Ön is szeretne a témáinkhoz (életvédelem; családvédelem; biztonság; nemzeti hagyomány és kultúra; valamint vallás és keresztény értékek) kapcsolódni, küldje el írását (vagy írásait) a [email protected] e-mail címre.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
Egy válasz
Az írástudók árulása! A “művészek”, akik már nem tudták “kifejezni” magukat a hagyományos módon, elkezdték provokálni a nézőket, egyre aberráltabb módon és a “műértő” közönség, ahelyett, hogy kifütyülte volna őket, először kényszeredetten, majd egyre inkább meggyőződésből /hogy ők az igazi műértők/ tapsolt. A vizet pedig fokozatosan melegítették és a békák már észre sem vették és megfőttek. Vagy a klasszikus példa : a király meztelen: amig nincs egy ember, aki ezt kimondja,a többi nem meri, mert azt látja, amit a többiek elhitetnek vele! ÉBRESZTŐ NORMÁLIS EMBEREK!!!!Mondjuk a ki a giccsre, a gusztustalan,az aberrált előadásokra, hogy pornográf és EZ NEM MŰVÉSZet!!! Amig egy ilyen előadáson fel nem áll valaki és hangosan ki nem mondja a véleményét, addig ez lesz a “MŰVÉSZET”