A „Hitünk lélegeztetőgépe: az ima” című cikksorozatunk 5. része.

Mindig megújul egy vita a keresztyének körében. Szabad-e egy egyházközségnek politikai ügyekbe testületként belefolynia? Hol húzódik a hitélet és a társadalomformálás határa? Erre a kérdésre a református egyház legnagyobb alakjáról szóló néhány sorral közlünk egy rövid választ.

Közismert tény, hogy Kálvin Jánost a genfi várostanács 1538-ban elűzte. Kevesebben tudják, hogy 1541 szeptemberében azért térhetett vissza Genfbe, mert a városatyáknak szüksége volt valakire, aki tud válaszolni Jacopo Sadoleto bíborosnak arra a levelére, amelyben a bíboros arra kérte a várost, hogy térjen vissza a katolikus egyházba.

Kálvin ebben a helyzetben úgy érezhette, hogy a hatalmasok valamelyike akár az életére is törhet. Ebben az időszakban azonban nem befelé fordult, hanem imaélete központjába a világméretű keresztyén testvériség ügyét állította. Hans Scholl, „A lelkigondozás története” című könyvben, melyet Christian Möller szerkesztett így ír erről: „Kálvin lelkigondozása ezekben az években politikai jellegű, a politika pedig a rendszeres levélváltás segítségével egyre inkább lelkigondozói dimenziót és tartalmat kap. Az imádság a lelkigondozás támasztékaként és eszközeként elméletileg és gyakorlatilag egyre inkább Kálvin gondolkozásának a középpontjába kerül. Röviddel Kálvin genfi visszatérése után, 1541 novemberében bevezette a heti ima-istentiszteletet, mégpedig politikai tartalommal.”

Talán az eddigiek alapján értjük már, hogy mire gondoljunk, ha a genfi reformátort politikai imák imádkozójaként aposztrofáljuk. De van ennek az imamódnak egy nagyon egyszerű megközelítése is. A politika nem más, mint a polisz (a város) ügyeivel való foglalkozás. A politikai ima pedig a város ügyeivel való törődés. Kálvin János ebben minden kereszténynek példát mutatott. Genfi tartózkodásának egy évében pestisjárvány pusztított. Egyik ezzel foglalkozó levelében, amit akkor küldött el egy édesapának, amikor az fiát gyászolta, s várható volt, hogy a járvány visszatér, ezt írta: „Mi más marad még számunkra, mint Istenhez menekülni imában és sírással?”.

Sokan gondolják az ateisták közül, hogy az egész hit menekülés –  menekülés a valóság elől. A poliszért imádkozni pedig: társadalmasított menekülés. Ezzel nem kívánunk itt vitába szállni. Inkább visszatérünk az alapproblémához. Akik a hit és politika teljes szétválasztása mellett érvelnek, és úgy gondolják, hogy a misszió politikamentesen hat csak, azoknak egyetlen érvünk is elég lehet: a misszió tere, társadalmi tér. Ehhez a misszióhoz, pedig, Kálvin ma is ezt tanácsolná: „Isten az Ő szolgáit az erő lelkével kormányozza, ami a félelem ellentéte. Ebből következik, hogy nem szabad tétlenül heverni, hanem nagy bizodalommal és serénységgel felemelkedve nyilvános tevékenységgel kell a Lélek erejét megmutatni és igazolni.”

 

Rákóczi Piroska

Vélemény, hozzászólás?