Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje című musical a világ legismertebb magyar szentje, Árpád-házi Szent Erzsébet történetét mutatja be Zsuffa Tünde azonos című regénye alapján, amely a XIII. század Európájába kalauzolva bemutatja, hogyan vált a kis magyar királylányból egy életerős, tettrekész nő, akit az idegenben töltött gyermekkor, anyósa ármánykodása, szeretett férjének kényszerű távolléte, járványok, szegénység és halál sem tudott megtörni; akinek lelkét nem torzította el sem az a tény, hogy királylánynak született, sem az átélt fájdalmak és veszteségek, sem a férje által ráruházott hatalom; s akit már életében szentként emlegettek.

Bizonyára sokakban megfogalmazódik a kérdés: hogyan lehet a mai olvasók, illetve nézők számára elég izgalmas regényt írni, illetve abból musicalt alkotni egy középkorban élt, háromgyermekes, húszévesen már özvegy, szent életű nőről, akiről már mindent tudni vélünk – még akkor is, ha (vagy éppen azért, mert) ő a legismertebb magyar királylányunk és szentünk? Kérdés az is, hogy kiknek szól a könyv, illetve előadás: leginkább a történelem iránt érdeklődőknek vagy laikusoknak is; kizárólag mélyen hívőknek vagy keresőknek is; elsősorban az idősebb korosztálynak vagy a fiatalabbaknak is, főleg a nőknek, vagy akár a férfiaknak is? A választ elárulom, hiszen nem nagy titok, és aki már olvasta a regényt, az úgyis tudja: mindenkinek. És erre a legjobb bizonyítékom, hogy a főpróbán elsősorban gimnazisták között ültem, lelkileg felkészülve arra, hogy az előadás kezdete előtti röhögcsélés, hangoskodás, kütyüzés mindvégig zavarni fog, de egy idő után feltűnt, hogy szinte teljes csend van… Sőt, a szünetben már hallottam, ahogy egymásnak mondják, hogy ez milyen k…va jó, a végén pedig sikítva üdvözölték a színpadon meghajló művészeket, különösen a kisgyermekeket és a férfi szereplőket, de az Erzsébetet játszó Békefi Viktória megjelenésénél már tomboltak, s végül felállva tapsoltak. Bármennyire szerettem a könyvet és a januári sajtótájékoztató alapján tudtam: nagyívű alkotás születik, de a téma alapján erre a reakcióra semmiképp nem számítottam: középkori környezet, erős hitéleti szál ármánnyal és szerelemmel fűszerezve, ahol a főszereplő egy „szentfazék” (ahogy anyósa gúnyolta).

És mégis nagyon erősen hatott. (Rám is, aki már olvasta, írt róla… és most végigbőgte az utolsó részét…) Talán azért is, mert a regény és a musical legalább annyira szól a négyévesen Wartburg várába küldött, idegen környezetben felnövő és ott férjhez adott magyar királylány körüli férfiakról (édesapjáról, II. Andrásról, testvéréről, IV. Béláról, állandó védelmezőjéről, Walter lovagról, apósáról, a türingiai Herman grófról és annak fiairól, Lajosról és Henrikről, a hűséges alattvaló Volkerről, ésa különböző személyiségű és jellemű egyházi személyekről), mint őróla és életét meghatározó nőkről (édesanyjáról, Gertrúdról, akit idegen származása miatt meggyilkolnak a “magyari urak”, anyósáról, Zsófia grófnéról, udvarhölgyéről, Gudáról, Zsófia udvarhölgyéről, az Erzsébetet titokban segítő Izoldáról, és a vélt boszorkánysága miatt üldözött, de Erzsébet által megmentett Waltraudról. A férfi szereplők között jelen van tehát a hataloméhes király, a sarokba szorított király, a bosszúra éhező, apja ellen lázadó trónörökös, a nemes lelkű lovag; a bátor harcos, az érzékeny, szerelmes férfi, az egyszerű hűséges alattvaló, a beteges vőlegény, az irigy és ezért mindig elégedetlenkedő, nőket lenéző sógor, de megismerkedhetünk a kegyetlenségig szigorú gyóntatóval és a kérkedő, gyáva franciskánussal is. A női oldalon pedig megjelenik a szerető és aggódó édesanya, az okos és jó, de idegen származása miatt el nem fogadott és meggyilkolt magyar királyné (akit az író vállaltan rehabilitálni kívánt ezzel a regénnyel), a tiszta szívű lányt elfogadni és szeretni képtelen, féktelenül indulatos türingiai grófnő, a hűséges és bátor udvarhölgyek, az egyszerű lány. És persze szól az izgalmasan bonyolódó cselekmény az Erzsébetet körülvevő égi jelekről, csodákról, álmokról, az ő segítő cselekedeteiről, valamint a körülötte ármánykodók és álszentek bajkeveréséről és árulásáról.

A közhiedelemmel ellentétben, Zsuffa Tünde szerint Erzsébet legnagyobb erénye nem is a szegények támogatásában rejlett, hanem abban, hogy megváltoztatta a körülötte élők szemléletét, döntéseit, sőt akár életvitelét is. Még a legnagyobb férfiakét is, s általuk a „közemberek” életminőségére, sőt életére is hatással volt; például Lajos nem veszi életét a lopásra kényszerült leszegényedett Volkernek, aki a későbbieknek felesége egyik legnagyobb támasza lesz. Erzsébet befolyással bír a magyar és a világtörténelem menetére is: neki köszönhető II. András és fia, IV. Béla kibékülése vagy Lajos keresztes hadjáratba indulása, amit eredetileg nem akart vállalni, még IX Gergely pápa felkérésére sem. Erzsébet és Lajos gyerekkori barátságából, testvéri szeretetéből kibontakozó őszinte és tiszta szerelme és házassága mai szemmel is irigylésre méltó férfi-nő párkapcsolat, miközben akkor sokan értetlenül, sőt gúnyosan viszonyultak hozzá (ahogy bizonyára most is sokan hitetlenkednek, ha ilyen őszinte és szeretetteljes házasságot látnak). Lajos apródként élt, lovagi kiképzést kapott, bátor, vakmerő harcossá vált, viszont Erzsébet mellett egy másik arcát ismerhetjük meg: a szerelem és a gondoskodás átalakította, őszintén rajongott feleségéért és gyermekeiért, és támogatta feleségét abban, hogy rendszeresen segítse a rászorulókat. A regényben mindenki képes a változásra, mert Erzsébet személyisége (jósága, kedvessége és mély hite) megérinti a lelküket, kivéve két szereplőt: anyósát, Zsófiát (bár ő végül megbánja bűneit), és sógorát, a gonosz és hataloméhes Henriket.

Erzsébetet azonban sem anyósa ármánykodása, sem szeretett férjének kényszerű távolléte, sem a járványok, sem az élete végén megélt szegénység, sem a körülötte oly sokszor tomboló halál sem tudta megtörni, szívét nem kérgesítették meg a tragédiák, lelkét nem torzította el a hatalom, ellenkezőleg: mindvégig szerény és alázatos maradt, életörömmel és szeretettel teli szívvel élt, s ezért már életében szentként emlegették. De a regény (és a musical) története jóval több egy szent életrajzánál. Szembenézés mind az emberi gyarlósággal, mind az emberi lélek önzetlen nagyságával. Korkép és kórkép Magyarországról és a türingiai Wartburg váráról, amelyet a hatalomnak hízelgő, korrupt főurak összeesküvései gyengítenek. Trónviszályok, gyilkosságok, női ármánykodások szövevényén át rajzolódik ki egy fiatal nő portréja, akinek jósága, kedvessége és hite a későbbi IV. Béla királynak is erőt adott a tatárok dúlta ország újjáépítéséhez. Egy hazáját végtelenül szerető embernek, aki gyerekként külföldre kerülve elfelejtette hazája nyelvét, és gyermekeivel, sőt testvérével is németül beszélt, de álmában mindig Magyarországon járt, a Dunát és a gyermekkori virágos rétet látta, halálos ágyán pedig magyarul szólalt meg. Egy mélyen hívő kiválasztottnak, aki a legnagyobb borzalmak közepette sem kételkedett a pillanatig sem Isten létében vagy jóságában.

A regény (és a musical) sikerének titka lehet az említettek mellett az is, hogy nyilvánvaló párhuzamok fedezhetők fel a középkorban játszódó regény eseményei és jelenünk között; úgy a nemzetközi, illetve belföldi hatalmi viszonyok, mind hatalommal rendelkező (férfi)szereplők viselkedési mintázatai vagy a fizikai-természeti körülmények (járvány, háború, szegénység) között. (Az olvasók fantáziájára bízom, kit kivel hoz párhuzamba Szent Erzsébet környezetéből és a mai közéleti szereplők közül.) A januári sajtótájékoztatón Zsuffa Tünde elárulta azt is: ragaszkodott hozzá, hogy Erzsébetről magyar szentet csináljon, ezért például a rózsás jelenetet idehozta Magyarországra, miközben a legtöbb források szerint ez Türingiában történt, szülővárosaként pedig Sárospatakot jelölte meg. „Erzsébet az egyetlen olyan történelmi személyiség, akiben nem találunk olyasmit, ami a magyar társadalmat széttagolhatná; sőt, ő a magyarokat, az osztrákokat és a németeket is összehozza. Nekem is ez volt a célom a regénnyel: hidat verni” – fogalmazott akkor az írónő.

A siker szempontjából talán még az is szempont, hogy az író (és a forgatókönyvíró) nem a saját vagy a női főszereplői szemszögéből, hanem egy külső szemlélőjéből mesél; egyesek szerint az egyik férfiszereplő, Walter lovag – az írónő bevallottan kedvenc figurája – szemszögéből. De amitől a színmű ennyire elnyerte a fiatalok figyelmét és tetszését, az a történeten, a forgatókönyvön, a prózai szövegek (melyben visszaköszön a regény lebilincselő és szívhez szóló stílusa) és a dalszövegeken túl (melyek versszerűen felerősítik a legfontosabb üzeneteket (a dalszövegíró Lezsák Sándor, a könyvet is kiadó Antológia Kiadó tulajdonosa), a nagy ívű, fülbemászó zene, némi rockos beütéssel (Szikora Róbert zeneszerző, énekes és Kiss Gábor hangszerelő munkája), valamint a táncos jeleneteken túl maga a rendezés (Cseke Péter, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház igazgatóját), amelyben feltűnnek a mostanában készült/készülő nagyívű történelmi musicalekben (például Puskás, Kőszívű) is előszeretettel használt akrobatikus, cirkuszi látványelemek.

Elmondhatjuk, hogy a regényhez, a népszerű rendezőhöz, neves zenei alkotókhoz és a közismert színművészekhez méltó nagyszabású színmű született. A darabban 18 szereplő, 30 táncos és nyolc gyermekszínész vesz részt. A címszerepet Györfi Anna és Békefi Viktória énekli kettős szereposztásban, főbb szerepekben: Szekeres Adrienn (Gertrúd; Fésűs Nellivel váltott szereposztásban), Vásári Mónika (Zsófia; Auksz Évával váltva), Fésűs Nelli (Izolda; Katz Zsófiával párban), Vastag Tamás (Lajos; Pesák Ádámmal váltásban); Buch Tibor (Walter lovag, Dolhai Attilával párban), Szabó P. Szilveszter (Magister Konrád; Kaszás Gézával felváltva), és Varga Miklós (IX. Gergely pápaként). Elkészült a darab német fordítása (a német szöveget láttuk kivetítve), és tárgyalnak az osztrák és német bemutatókról is. Mint Pataki András producer, a Soproni Petőfi Színház igazgatója a korábbi sajtótájékoztatón elmondta, 2023-ban szeretnék vele átlépni a határokat, de nemcsak német nyelvterületre, hanem Erdélybe, Felvidékre és Délvidékre is.

Antal-Ferencz Ildikó

(a szerző szabadúszó újságíró)