Temetni az árkot, amelyet oly nagy buzgalommal ástunk sok éven át, és felejteni az átkot, amit oly hangosan szórunk egymás fejére. József Attilát kellene idézni: Mikor nagyokat ütnek rajtunk, / Milyen jó lenne nem ütni vissza…
Biztos, hogy valamiképp így kell elkezdeni: nem ütni vissza. De kiindulópont lehetne az is, amit miniszterelnökünk mondott a választás éjszakáján: itt az ideje az alázatnak. Először talán 2010-ben hangzott el, de nem kapta fel a média, sem az egyik, sem a másik oldalról, és az a benyomásom, hogy nem hallották meg azok sem, akiknek meg kellett volna valósítaniuk. A győztes legyen nagyvonalú. A négyszeres győztes négyszeresen is az. Ide kívánkozik egy idézet Orbán Viktor 2014. június 6-án elmondott beszédéből: „Minél nagyobb a felhatalmazás, annál nagyobb a feladat és a felelősség. Minél nagyobb a felelősség, annál nagyobb alázattal kell szolgálni az egész országot.” Az alázat nem áhítatgyakorlat. Ez az alázat annyit tesz, hogy egy ellenzéki megszólalásra nem csípőből kell azonnal visszalőni – még ha a választóink hangos része ezt akarja is, és ennek tapsol –, hanem meg kell nézni, miben van igaza, van-e valami hasznosítható benne.
Egyszer a miniszterelnök úr egy parlamenti vita során azt mondta az egyik ellenzéki képviselőnek: régóta igyekszem önt komolyan venni, de egyre nehezebben megy. Valóban: oly képtelen állítások, hamis vádak hangoztak el az országgyűlésben, hogy azokból kiindulva értelmes, az ország ügyeit előbbre vivő párbeszédet nem lehetett kezdeni.
A következő hónapok hangulatát nagymértékben az dönti el, hogy a kicsit még tovább zsugorodott és két pólusúvá vált ellenzék megértette-e a választók üzenetét: ha a gőzt továbbra is a dudára köti, mint annak idején a szocializmusban, akkor a mozdony nem indul meg. Más hangon kell beszélniük, és mást kell mondaniuk, mint eddig, hogy szavukat most a kormány, és majd négy év múlva a választó is komolyan vegye. Tizenkét év alatt nem volt egyetlen olyan kijelentésük sem, amelynek a célja az lett volna, hogy megszerettessék magukat a választókkal. A parlamenti demokrácia lényege a verseny, ahhoz pedig kevés az, ha az ellenzék üzenete csak annyi, hogy Orbán takarodj.
Azt mondják, hogy mindig az erősebbnek kell gesztust gyakorolni. Schiffer András így beszélt erről az Info Rádió Aréna című műsorában: „Titkon reménykedem abban, hogy azért az eredményt talán úgy dekódolja Orbán, hogy ez a sorozatban negyedik kétharmad lehetőséget is teremt arra, hogy ezt a hideg polgárháborút, ahol ellenségként tekintünk egymásra, ezt befejezzük.” Schiffer kételkedett abban, hogy a miniszterelnök képes-e erre. A vereség utáni ellenzéki nyilatkozatok alapján a békés egyet nem értésre való készség és képesség viszont elsősorban a baloldalon hiánycikk.
Az elmúlt ciklus néhány eseménye tálcán kínálta, hogy az ellenzék bebizonyítsa kormányzóképességét. Az egyik a pandémia volt. Vállt vállnak vetve minden erőt és akaratot a járvány leküzdésére kellett volna fordítani. Elmulasztották, sőt megjegyzéseik megpróbálták a közbizalmat megingatni, a kormányt téve felelőssé a megbetegedésekért, halálozásokért. Ilyenkor jogos a felszólítás, hogy ha nem segítenek, legalább ne ártsanak. A másik lehetőség már a kampány folyamán adódott: az oroszok megtámadták Ukrajnát. Háborús időkben nemzeti egységre van szükség. Két világháborúba sodródtunk bele akaratunk ellenére, most ebből ki kell maradnunk, a béke minden előtt. Milyen szép lett volna, ha ezt minden párt közösen kijelenti! Ezzel szemben az hangzott el, hogy ezt a háborút Orbán Viktor robbantotta ki. Ha a két lehetőség közül legalább az egyikben lett volna közös, nemzeti álláspont, a Fidesz-KDNP talán nem kapott volna kétharmadot.
Az említett két probléma még velünk van. A járvány ugyan lecsengőben, de nincs vége és bármikor jöhet egy újabb, akár pusztítóbb is. A háborúnak pedig nem látszik a vége, hiszen Putyin még meg sem fogalmazta, hogy mit akar elérni. Agresszivitása NATO-ernyő alá kergetheti a svédeket és a finneket: a feszültség Európában nem csökken, hanem nő.
Van más gond is előttünk. Ismét az említett Schiffer interjúból idézek: „Jó néhány olyan globális nagytőke vagy gazdasági érdekkör van, amelyik alapvetően abban érdekelt, hogy átgyúrja az egész emberiségnek a tudatát, és föllazítsa a társadalmakat.” Ez a folyamat Schiffer szerint a 2008-as válság idejében kezdődött, szerintem sokkal régebben, de létezésében nincs vitánk. Az említett érdekkörök Schiffer szerint attól tartottak, hogy a hidegháború után látszólag konszenzust élvező neoliberális doktrínával szemben szerte a világon komoly tiltakozás indulhat meg. Ez a „tudatátgyúrás” új identitást akar kreálni, amiben a nemzeti szuverenitásnak nincs helye.
Világméretű, de legalábbis az észak-atlanti térre kiterjedő folyamatról van szó, és ebben Magyarország – noha népességszámát és gazdasági erejét tekintve nem jelentős – a folyamat számára nem kívánatos, sőt veszélyes, mert precedenst jelent.
Kultúránk és nemzeti önazonosságunk, más szavakkal megmaradásunk érdekében fontos volna a pártokon feletti egyetértés, ami minden párt javát szolgálva egy csapásra megjavítaná a belpolitikai légkört. Fel kellene az ellenzéki pártoknak ismerniük, hogy – Schiffer fogalmazásában – messze nem Orbán-jelenségről vagy magyar kérdésről van szó. Kelet-Közép-Európában egészen más rugóra jár az emberek agya, mint másutt, hirdetem én is évek óta. Nem véletlenül szálka a V4-együttműködés sokak szemében, de az önazonossághoz és a szuverenitáshoz való ragaszkodás szerencsére ennél a térségnél jóval nagyobb teret foglal el Európában, és az emberek gondolkodásában ott is jelen van, ahol még nem jelent számottevő politikai erőt.
A Schiffer András által emlegetett érdekkörök elképzelése merőben ellentétes az ember természetével. Kisebb-nagyobb tömeget egy ideig lehet befolyásolni, de az ember természetének tartós megváltozása kudarcra van ítélve. A homo sovieticus sem fejlődött ki, bár hetven év volt rá. Ezért nem sok sikerrel kecsegtet, ha a hazai baloldal abban bízik, hogy a globalizmus elsöpri a közép-európai szuverenizmust, és tálcán kínálja majd fel nekik a magyarországi helytartóságot. Ennél gyümölcsözőbb program lenne mindkét félnek:
nem ütni vissza, majd – ha lehet, közösen – nekilátni az árok betemetéséhez és persze a legfontosabb feladatokhoz, amelyekből bőven van, a válság féken tartásától kezdve az életszínvonal megtartásán és emelésén át a pedagógusok méltó bérezéséig.
Surján László,
a KDNP tiszteletbeli elnöke
Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu
