Változtatások nélkül közöljük Földi László írását, amely a Magyar Nemzet július elsejei számában jelent meg.

A címben jelzett megoldás helyett az ismertebb megfogalmazás: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”, vagyis „Si vis pacem, para bellum!” – Julius Caesarnak tulajdonított szavak. Bogár László 2019-ben Ha békét akarsz című írásában szintén ezzel az idézettel kezdi elemzését, és tanári módon bizonyítja, hogyan nőtt a világban a fegyverkiadásokra fordított összeg. 2019-ben – írja – egyetlen év alatt 1822 milliárd dollárt fordítottak fegyverekre.

Az eltelt három évben nem csupán a korábbi fegyvergyártó hatalmak fokozták gyártási kapacitásaikat, hanem számos más, főként európai ország csatlakozott eme kontraproduktív gazdasági ágazathoz.

Igaz ugyan, harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltás idején kiváló üzletnek, bár erkölcstelen és embertelen megoldásnak bizonyult a volt szocialista országok részéről, hogy a náluk hagyott, a szovjet hadsereg által korábban használt fegyvereket értékesítették az úgynevezett harmadik világ országainak, hozzájárulva azon régiók háborúihoz, vérengzéseihez. Létezik egyáltalán olyan statisztika, hogy harminc év alatt mennyi fegyver jutott kedvezményes áron azokba az országokba, ahol élelmiszer-termelés vagy vízvezeték-építés helyett gyermekekből verbuvált géppisztolyos bandák járnak rabolni, leginkább az önfenntartó életmód okán? Ha van is ilyen, az illetékesek szemérmesen elhallgatják.

Ukrajnát látva még távoli földrészekre sem kell tekingetnünk ahhoz, hogy elénk táruljon a legmagasabb rendű ostobaság és embertelen élethelyzet. A legmodernebb fegyverek találkoznak a rombolás és az emberi életek kioltása árnyékában. Akárhogy is, de a háborúk valóságához hozzátartozik a majd elérendő béke is. A politikusok négy-öt év rombolás után boldogan jelentik ki: öt-tíz éven belül, az újjáépítést követően képesek leszünk elérni a háború előtti gazdasági volument és életminőséget. Akkor mire volt jó az egész? A gazdasághoz értők ezt úgy fogalmazzák meg: a fenntartható fejlődés új impulzust kapott, és nőtt a profitábilis, részvényben kifejezett érték. A pusztítás, a halottak, a megnyomorított emberi közösségek pedig elhallgatásra ítélt járulékos veszteségek.

Tetszik vagy sem, mindez a háború természetrajza és elkerülhetetlen következménye. 

A történelem azonban azt is bemutatja, hogy két véres háború között az élet normálisan fejlődött. A béke valóban képes volt erkölcsi regenerációt produkálni társadalmi szinten. Az emberi, sok esetben a gazdasági viszonyok világos és élhető formát mutattak. Nemcsak elhitetni akarták az emberek sokaságával, hogy valóban érdemes jövőt tervezni, hanem generációk éltek/élhettek ehhez méltó életet. A háború és béke örök körforgása, mely századok kísérője volt, elmúlt. Napjaink történései cáfolják az elmúlt korok ­igazságait és törvényszerűségeit. A XXI. század permanens konfliktusok sokszínű és folytatólagos élményét kínálja, mert a csataterek betüremkedtek az emberek legbelsőbb életterébe. Vagyis nemhogy a békére nem készülhetünk, ha békét szeretnénk, hanem akkor sem tudjuk a nyugalmat garantálni, ha a háborúra készülünk. A gazdaságban nem verseny van, hanem háború (business war), a konkurencia teljes leigázása és megsemmisítése. A politikusok a nyilvánvalót is képesek szemrebbenés nélkül letagadni, ha érdekeik ezt kívánják. A média mindent kibíró felületén keresztül átkozódnak, és fel sem merül bennük, hogy sok kérdést, félreértések özönét lehetne elkerülni, ha talán megfelelő körülmények között – mondjuk négyszemközt – megbeszélnék azokat.

A társadalom, az emberek gyorsan átveszik a feszültséget, és a vélt igazuk maximalizálása érdekében követik az elfogathatatlan megoldásokat, az erő és erőszak útját, például amikor az autópályán a „rakoncátlan” kamionokat egyesek ráfékezéssel regulázzák meg, mert akadályozták a féktelen száguldásukat.

Szóval elszabadult a pokol, hiszen naponta éljük át a normális élet elveszejtésére irányuló válogatott megoldásokat. S ha ez nem lenne elég, új típusú hadurak bukkannak fel váratlanul, de nem meglepő módon. Itt van mindjárt a Ryanair légitársaság vezérigazgatója, Michael O’Leary. Az úrnak jó érzéssel nehezen nevezhető vezérigazgató személyes tragédiáján keresztül jól bemutatható modern világunk elmeháborodott gyakorlata és a szereplők jelleme. Ő is egy olyan céget képvisel, mely azok sorába tartozik, amelyeket röviden multiknak nevezünk. Nemzetekfölöttiként definiálják magukat. A világban betöltött helyük motivációja a profit növelése, lehetőség szerint minimális adózással. Az ügyfeleik, vagyis a szolgáltatásukat igénybe vevő emberek pedig a szemükben csak eszközök a haszon kitermeléséhez.

A bevételnövelés mindenekfeletti koncepciójában, filozófiájában, már-már vallási meggyőződésében immáron háborút folytatnak minden ellen, mely érdekeiket – legalábbis szerintük – veszélyezteti. Az egyes országok, ahol adókedvezményt igénybe véve jelennek meg, gyorsan kihúzzák a gyufát, ha bármilyen módon megpróbálják morális, elfogadható működésre kényszeríteni „őfelségét”, a multit. Példánk esetén a repülni vágyó utasok azonnal ellenséggé válnak a „globalisták” szemé­ben, ha számonkérik az egyre süllyedő szolgáltatói minőséget.

Hiába, ők egyenlőbbek az egyenlők között, hisz semmilyen írott vagy íratlan szabályt nem tartanak magukra nézve kötelezőnek.

Az utasoktól viszont, akikre ferde szemmel néznek, elvárják a teljes körű azonosulást az általuk felállított szabályokkal kapcsolatban. Volt olyan a történelemben, amikor a vásárlók azzal büntettek gyártókat és kereskedőket, hogy nem vásárolták a termékeiket, mert úgy értékelték, elfogadhatatlan üzletpolitikát folytattak. Most is élhetnénk a móresre tanítással, ha a másik, szintén multiszolgáltató szövetségesünk lenne, és még olcsóbb jegyek piacra dobásával próbálna mellénk állni a renitens megleckéztetésében.

Sajnos a totális háború újabb tapasztalata azonban éppen az, hogy a konkurencia ilyen esetekben egymást támogatja. Érdekeik védelmében szövetségbe tömörülnek, mert számukra az igazi ellenfél mi, a nép vagyunk.

 

Földi László

 

 

Vélemény, hozzászólás?