Nyár elejétől folyamatosan szaporodnak az – immár nyilvánosan is megpendíteni mert – kérdőjelek az ukrajnai háborúban eddig vitt nyugati politika bölcsességét, fenntarthatóságát illetően. Macron francia elnök szerint nem volna jó Oroszország „megalázására” törekedni, s még a helyesen-gondolkodó fősodor fáklyavivőjének számító New York Times is úgy véli: az ukrán konfliktus „kezd bonyolulttá válni”. Mindeközben pár hónapnyi diszkrét hallgatást követően imitt-amott megszólalnak a rutinosabb geopolitikai elmék. És ugyanazt üzenik. Ideje lenne megálljt parancsolni az első – mégoly nemes – felindulás vezérelte stratégiai-gazdasági ámokfutásnak, s helyette sürgősen következményekben, észszerűségben, felelősen kellene gondolkodni. Mert ha nem…

Óvatos figyelmeztetések

A New York Times május közepén vezércikkben szellőztette meg a háború kapcsán az amerikai elit egy részében addigra lappangva bár, de meg-megfogalmazódó kételyeket. Az újság azt írta: „Amerikának nem érdeke, hogy Oroszországgal totális háborúba keveredjen, még ha Ukrajnának nehéz döntéseket kellene is hoznia a tárgyalásos béke érdekében. Biden meg kell értesse Zelenszkijjel és népével, hogy vannak korlátai annak, ameddig Amerika és a NATO elmehet”. Külön említette az adminisztráció részéről elhangzott „harcias kijelentéseket”, melyek bár jól hangzanak, „a tárgyalásokat nem hozzák közelebb”. Ezidőtájt mondta ugyanis Biden elnök, hogy Putyin „nem maradhat hatalmon”, Austin védelmi miniszter, hogy Ukrajnában a cél „Oroszország meggyengítése”, Pelosi házelnök pedig, hogy az amerikai támogatás „a teljes győzelemig” fog tartani. Ezzel szemben Macron francia elnök ekkoriban kezdte el hangoztatni, hogy nem cél Oroszországon „bosszút állni”, s Mario Draghi olasz kormányfő igyekezett washingtoni látogatása során a tárgyalásos megoldás mellett érvelni.

Mindeközben a szakértői körök is ébredezni kezdtek. Charles Kupchan, aki Clinton és Obama elnökök alatt a Nemzetbiztonsági Tanácsban az európai ügyekért felelt, májusban az Atlantic magazin hasábjain „stratégiai óvatosságra” intett. Mint írta, a békés megoldás keresése nem csupán a további pusztítás, netán a teljes eszkalálódás elkerülése végett volna kívánatos, hanem mert az egyre romló gazdasági helyzetben a nyugati szövetségesek is csak így tudnak megőrizni egy (többé-kevésbé) közös frontot. Egy hónappal később ugyanő fáradhatatlanul magyarázta: a háború békés lezárására törekvés nem egyenlő a megalkuvással. Még világosabban leszögezte: „a konfliktus tárgyalásos befejezése a helyes cél – s ennek lehetőleg minél előbb meg kell történnie”. Az amerikai diplomácia egyik legnagyobb alakja, Henry Kissinger a májusi Világgazdasági Fórumon, majd júliusban a német Spiegelnek adott nagyinterjújában érvelt hasonló szellemben, de ezen a vonalon foglalt állást Jeffrey Sachs, az ENSZ Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózatának elnöke, vagy éppen John Mearsheimer, a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának egyik legbefolyásosabb képviselője. A valóság ezalatt egyre nyilvánvalóbb és sürgetőbb lesz. Oly annyira, hogy a német alkancellár nemrég kijelentette: „Németországban veszélyben a társadalmi béke”.

Viharfelhők gyülekeznek

E kétségkívül aggasztó helyzet javarészt az orosz támadás után amolyan „jobb híján” opcióként életbe léptetett nyugati szankciópolitika következménye. A francia elnök egyik legközelebbi tanácsadója már március elején jelezte: „a szankciók kimondottan rossz megoldás, de nincs más”. Európa vagy nyíltan vállalja saját diplomáciai súlytalanságát, vagy csinál, amit tud, még ha azzal lábon is lövi magát. Az EU Tanácsának soros elnökségét pár hete ellátó Csehország miniszterelnöke úgy fogalmazott: az elkövetkező hónapok legnagyobb problémája, hogy „az energiaárak megfojtják az európai gazdaságot”. Június közepén az amerikai védelmi miniszter azt mondta, bízik benne, hogy a NATO-országok vezetői a szárnyaló árak mellett is képesek lesznek elfogadtatni állampolgáraikkal az Ukrajnára fordítandó további dollármilliárdokat. A madridi NATO-csúcstalálkozón azonban nem volt igazán lelkes a hangulat. A belga kormányfő figyelmeztetett: „külpolitikát addig lehet csinálni, amíg a hazai lakosság támogatja azt”.

Márpedig ez egyre kevésbé borítékolható.

Az ECFR (European Council on Foreign Relations) kutatóműhely júniusban közzétett felmérése a lakosságot két csoportba sorolja: egy ún. béke-táborba, illetve igazság-táborba aszerint, hogy a válaszadók vajon a konfliktus mielőbbi befejezését, avagy az agresszor Oroszország megbüntetését tartják fontosabbnak. Változó arányban, de Lengyelország kivételével mindenhol többségben vannak azok, akik szerint a lehető leghamarabb – akár Moszkvának tett engedmények árán is – be kell fejezni a háborút. Az európai állampolgárokat leginkább a növekvő megélhetési és energia költségek, valamint az atomfegyver bevetésének lehetősége nyomasztja – a kettő ugyanolyan arányban. Ráadásul a közvélemény-kutatás májusban zajlott. Amikor az áremelkedések és energiaügyi aggályok még nem ott tartottak, mint most, s arról sem volt szó, mint ma újra, hogy Amerika esetleg vadászgépeket is küld Ukrajnának. Ez utóbbit Biden elnök márciusban még azzal vetette el ugyanis, hogy nem akarja a Harmadik Világháborút kirobbantani.

Gubancok a narratívában

A helyzet „fokozódásával” párhuzamosan felütik a fejüket olyan, korábban gondosan a szőnyeg alá sepert kérdések, mint hogy mégis mi vezetett ide, tényleg elkerülhetetlen volt-e, s miként lehetne mielőbb kilábalni belőle. Az előzmények feltérképezése nem múlton merengés, nem a „háborús felelősség elbagatellizálása” vagy „Putyin mentegetése”, ellenkezőleg: épp, hogy a továbblépéshez elengedhetetlen a másik fél mozgatórugóinak, a háborúba torkolló folyamat logikájának ismerete. Ehhez pedig épp elég útmutatónk van szerencsére. Az egykori Szovjetunióval szembeni „feltartóztatási doktrína” atyja, George Kennan már a kilencvenes évek végén megállapította: a NATO bővítési politikája „tragikus hiba”. Szerinte:

„Semmi ok nem volt rá, senki nem fenyegette a másikat. Moszkva persze rosszul reagál majd rá, és akkor a NATO bővítői azt fogják mondani, hogy ugye milyenek az oroszok. De ez nem igaz”.

William Burns, a CIA jelenlegi igazgatója még moszkvai nagykövetként az esetleges ukrán NATO-tagságról a következő külügyi feljegyzést írta: „Ez minden vörös vonalak legvörösebbike a teljes orosz elit számára. Beszélgetéseim során egyetlen emberrel nem találkoztam, beleértve a Putyint legélesebben kritizáló liberálisokat, aki szerint ez ne az orosz érdekek elleni közvetlen kihívás volna”. Az Egyesült Államok – a lengyel-balti ággal karöltve – 2008-ban mégis átverekedte, hogy a Szövetség kimondja „Ukrajna NATO-tag lesz”. Joe Biden pedig hivatalba lépésétől kezdve minden alkalmat megragadott, hogy újra és újra nyomatékosítsa ezt. Úgy, hogy közben a Krím-félsziget 2014-es orosz elcsatolása után Ukrajna stabilitását garantálni hivatott – a keleti oroszbarát területeknek az országon belül különleges státuszt előirányzó – Minszki Megállapodás be nem tartása is mérgezte a helyzetet. Mint azt Anatol Lieven, a londoni King’s College professzora írta: „Kijev a maga részéről nem volt hajlandó végrehajtani az egyezményt, Washington pedig nem volt hajlandó nyomást gyakorolni rá, hogy ezt tegye”.

Meggondolatlanság volna mindezt figyelmen kívül hagyni, amikor a háború lezárásáról gondolkozunk. Az előzmények fényében nem kell mindjárt boszorkányégetést követelni, amikor Kissinger azt mondja: az ideális kiindulópont a mostani háború kitörése előtti (vagyis a Krím nélküli) területi status quo. S nem kell tapssal üdvözölni az olyan felvetéseket, miszerint az ukrán NATO-csatlakozás lehetőségét a háború után is nyitva kell tartani – amit például a korábbi amerikai NATO-nagykövet, majd helyettes NATO-főtitkár Alexander Vershbow javasolt legutóbb.

De főleg: ideje volna befejezni azt, hogy megalkuvónak bélyegzünk bárkit, aki tárgyalásos megoldást szorgalmaz. Mert hogy – mint láttuk – egyre többen vannak.

A Massachusetts Institute of Technology (MIT) biztonsági tanulmányok programjának igazgatója, Barry Posen például pár hete érvelt eképp a Foreign Affairs című szaklapban: „az egyetlen felelős cselekedet az, ha megpróbálunk azonnal diplomáciai véget vetni a háborúnak”. Mint mondta: nem biztos, hogy eredménnyel járunk, ám a harcok kimenetele ugyanígy bizonytalan. A diplomácia viszont nem kerül sokba, míg a fegyveres konfliktus folytatásának könnyen felszökhet az ára. Beleértve az atomháborús kockázatokat. Posen szerint a megegyezés körvonalait ismerjük, a feleknek kölcsönös és fájó engedményeket kell tenniük. Ami – tegyük hozzá – nyugati oldalon mindaddig szentségtörésnek hangozhat, amíg a valóságtól elvonatkoztatva, egyfajta geopolitikai allegóriaként tekintünk az Ukrajnában zajló harcokra.

Újragondolandó értelmezési keret

Biden-adminisztráció hivatalba lépése óta fennen hirdetett grandiózus küzdelem, demokrácia és autokrácia világméretű viadala ágyazta meg a terepet a mostani „kerül, amibe kerül, tart ameddig tart”, „a szabadság nincs ingyen” hozzáállásnak. Az amerikai elnök lengyelországi látogatásán úgy fogalmazott: Ukrajnában dől el, hogy vajon a demokráciák vagy a zsarnokságok kerekednek-e felül a világszínpadon. A manicheista – a sötétség és fény örök harcát hirdető – megközelítést ugyan némileg árnyalja, hogy a nyugati országok az eddig páriaként kezelt Venezuelához, a Washington Post újságíróját darabokra trancsírozó Szaúd-Arábiához, vagy épp a radikális iszlám európai terjedését pénzelő Katarhoz fordulnak a kieső orosz energiaellátás pótlására. Ám az uralkodó diskurzust mindez egyelőre nem zavarja: szinte a Nyugat egésze átvette a pár évtizede Európában még erős fenntartásokkal kezelt, a konkrét konfliktusokat „a Jó és a Gonosz csatájára” leegyszerűsítő amerikai megközelítést, pedig az ugyanolyan zsákutca ma is. A Gonosznak tudniillik nem lehetnek megfontolást érdemlő szempontjai, tárgyalásnak – oda-vissza érdekek egyeztetésének – helye nincs, a Jót mindenáron diadalra kell juttatni.

Ennek a narratívának persze számtalan előnye van: gondolkoznunk nem szükséges, erényesnek érezhetjük magunkat, ráadásul a totális küzdelem mindig mobilizáló erővel hat. A gond akkor kezdődik, ha a lakosság nagy része nem szeretne sem üres konyhaasztal és fagyos kályha mellett, sem atomfenyegetés árnyékában csücsülni. S netán – urambocsá – elkezd utána olvasni, kérdéseket feltenni. Mert akkor esetleg arra jut, hogy talán mégsem egy kaptafára működnek, nem légüres térben – földrajztól, történelemtől, fenyegetettség-dinamikától, kultúrától elrugaszkodva – lebegnek az egyes konfliktusok. Az ukrajnai háborúban például, mint azt Kissinger mondja, egyszerre keverednek az európai és globális elemek, a klasszikus nagyhatalmi erőegyensúly-politika és a polgárháborús jelleg. A konfliktus ilyesfajta árnyaltabb megközelítése rögtön ki is mozdít a fekete-fehér látásmód csapdájából. Hirtelen lehet mérlegelni, s akár úgy ítélni, hogy túl törékeny alapon túl sokat áldozunk be és túl nagyot kockáztatunk. A helyzetnek mindenesetre Nyugatról nézve sem csak egy olvasata létezik, s a szemléletváltást korántsem feltétlenül oroszbarát, Putyin-bérenc trollok, vagy éppen naiv, tapasztalatlan dilettánsok sürgetik.

Címlapkép: Az orosz és ukrán békedelegáció tárgyalása Törökországban március 29-én (Getty Images)
Forrás:Portfolio