A kommunizmust még ma is sokan látják – tévesen – úgy, hogy az elképzelés szép volt, ám a gyakorlati megvalósítás eltért ettől. Valójában azonban már maga az eszme is gyűlöletben fogant, a kezdetektől erőszakos elképzeléseket tartalmazott. Erre a legjobb bizonyíték a XX. század, amikor a kommunisták mindenhol terrorral tartották fenn a hatalmukat. Ennek oka, hogy soha, sehol nem álltak mögöttük támogatói tömegek.  

A kommunizmus emberbarát ideájának tévképzetét sajnos még az önmagukat konzervatívnak nevező történészek és társadalomkutatót is átvették. Pedig aki olvasta Marxtól és Engelstől a Kommunista Párt Kiáltványát, annak hamar feltűnik, hogy az erőszak mint eszköz jelenik meg az ellenségnek tekintett társadalmi csoportok megsemmisítésére. „A proletariátus, a mai társadalom legalsóbb rétege, nem emelkedhetik fel, nem egyenesedhetik ki anélkül, hogy levegőbe ne röpítse a rétegeknek azt az egész felépítményét, amely a hivatalos társadalmat alkotja. (…) A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.” A Kommunista kiáltvány ezen kívül családellenes nézetet is megfogalmazott: „A burzsoá családja természetesen elpusztul…”.

Ezekből az idézetekből is tisztán kivehető, hogy a gyakorlati megvalósításra tett terrorisztikus kísérletek nem valamiféle torzulásból adódtak, hanem már elméleti szinten megszülettek.

A vörösterror azonban nem Keleten látott napvilágot, s nem 1917-ben, az oroszországi bolsevik puccsal, hanem Nyugaton, az 1789-es franciaországi forradalomból kitermelődött vérgőzös jakobinus diktatúrával, amely a szabadság, egyenlőség, testvériség hamis álarca mögül előlépve megmutatta igazi énjét:

több mint 16 ezer halálos ítélet és közel 300 ezer fő bebörtönzése.

Marx és Engels ezt a terrorrendszert szervezte ideológiává ötvenöt évvel később.

Ezt követően bárhol, ahol kommunista pártok jutottak hatalomra, bevezették az intézményesített terrort, amit a marxista ideológia a forradalom természetes velejárójának tekintett. Az oroszországi bolsevik puccsot követően ennek gyakorlati alkalmazása nem váratott sokáig magára, 1917 decemberében létrejött a Cseka, a következő évben pedig Lenin bejelentette a vörösterrort: „Elrettentő példa kell. Föl kell akasztani, hogy lássák az emberek, legalább száz kulákot, pénzeszsákot.”

A terror eszmei hátterét Grigorij Zinovjev is megfogalmazta: „Csak úgy győzhetjük le ellenségeinket, ha megvan a magunk saját szocialista terrorja. (…) Szovjet-Oroszország százmillió lakosából kilencvenmilliót kell magunkkal hoznunk. Ami a többit illeti, erről nincs mit mondanunk. Semmire kell redukálni őket.”

A Tanácsköztársaság magyarországi szálláscsinálói hadifogolyként ismerkedtek meg az oroszországi vörösterrorral, melyet itthon követendőnek tartottak. Lukács György a szovjet példa hazai alkalmazását a következő szavakkal igyekezett legitimálni: „A vörösterror a hatalomra jutott proletár osztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája.” Lukács a Taktika és etika című könyvében a gyilkosságokat büszkén vállalhatóvá tette.    

A kommunizmus azonban nem pusztán történelem, nem egy letűnt idea, hanem a jelenkor valósága. A 80-as évek végére a Szovjetunió szétesett, és Kelet-Európában is megbuktak a kommunista rendszerek (vagy a vezetők a változások élére állva mentették át a hatalmukat), ám a nyugati egyetemeken felülkerekedtek Marx eszméi.

Még a két világháború között a Frankfurti Iskola marxista filozófusai úgy gondolták, hogy Nyugaton a proletárforradalmat a kultúra oldaláról kell megvalósítani. Felismerték, hogy amíg áll a keresztény értékekre épülő kultúra, addig a marxizmus nem képes átvenni a hatalmat, ezért azon kezdtek el munkálkodni, hogy a nézeteik terjesztéséhez megszerezzék az oktatás, a kultúra és a tudomány terén a kulcspozíciókat. A nemzetiszocializmus németországi hatalomra kerülése után a Frankfurti Iskola gondolkodói az Egyesült Államokba mentek, és az ottani egyetemeken oktattak, így a marxista eszmék a tengerentúlon is terjedni kezdtek.

A marxisták mindig azt hangoztatták a társadalom felé, hogy meg kell szabadulni mindenfajta elnyomástól, és kerestek valamilyen társadalmi csoportot, akit fel kell szabadítani. A kultúrmarxizmus lényege, hogy a többségi társadalom által állítólagosan elnyomottakat különböző osztályok szerint definiálja. Ez a csoport napjainkban az LMBTQ-közösség, tehát a gender- és LMBTQ-ideológia jelenti ma a kultúrmarxista osztályharcot.

A nyugati egyetemeken domináló baloldali akadémikusok és professzorok bűnbaknak kiáltották ki a heteroszexuális fehér férfiakat. A neomarxista ideológia szerint ők felelősek a nők és a kisebbségek szenvedéseiért. A nyugati egyetemeken a hallgatókat már nem a tanulmányi teljesítményük alapján bírálják el. Sokan a tehetségük és szorgalmuk ellenére azért nem juthatnak kutatói pozícióhoz, ösztöndíjhoz, mert fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak.

Ma a liberalizmussal keveredve szinte azonos eszme hatja át Nyugat-Európát, mint amely egykor 100 millió halálos áldozatot követelt. Az általuk működtetett virtuális cenzúra pedig szép lassan számolja fel a véleménynyilvánítás szabadságát azokkal szemben, akik kiállnak a normalitás és a hagyományos családmodell mellett.

Az ellenségnek bélyegzettek elhallgattatása nem volt idegen a kommunista rendszerektől. Ám amíg ezt 70 évvel korábban internálással és nyílt erőszakkal oldották meg, addig napjainkban véleményterrort alkalmaznak. Az állam ugyan nem hajt végre nyílt erőszakot, ám például Németországban szabadon tevékenykedhet a különböző autonóm anarchista-szélsőbaloldali csoportok hálózataként működő Antifasiszta Akció. Lételemük a különböző jobboldali csoportokkal és aktivistákkal szemben alkalmazott fizikai erőszak. Edző- és koncerttermeket gyújtanak fel, jobboldali ruházati márkát árusító boltokat támadnak meg, vagy éppen rendőr egyenruhába bújva ismert jobboldali politikai aktivistákat bántalmaznak az otthonaikban. Az antifasiszták – vagy ismertebb nevükön antifák – nemzetközi színtérre is igyekeznek kiterjeszteni tevékenységüket. Franciaországban is gyakran vesznek részt – a bevándorló hátterű lakosokkal együtt – utcai zavargásokban.

A 2020-ban Amerikán végigsöprő baloldali gyökerű erőszakhullám során Donald Trump akkori elnök terrorszervezetté kívánta nyilvánítani az antifa mozgalmat, melynek tagjai aktívan részt vettek a zavargásokban. A szélsőbaloldali erőszaknak nagy hagyománya van Németországban. 1968 és 1998 között a Vörös Hadsereg Frakció nevű kommunista terrorcsoport (Baader–Meinhof-csoport) számos gyilkosságot követett el. A németországi szélsőbaloldali erőszak gyökerei egészen az 1919 januárjában lezajlott berlini kommunista puccskísérletig, a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette, úgynevezett Spartakus-felkelésig nyúlnak vissza. A puccs ugyan elbukott, de a kommunisták már az 1920-as évek elején létrehozták az Antifasiszta Akciót. A mozgalom jelképe kisebb változtatásokkal ugyan, de szinte teljesen megegyezik napjaink antifa mozgalmának jelképével. Az anarchisták fekete zászlójának beemelésével ma is ugyanaz a logó, amit a szociáldemokraták és a kommunisták az 1930-as évek elején megrajzoltak.

Ugyanígy a baloldal családellenességének gyökerei is – ahogy fentebb már utaltam rá – Marxig nyúlnak vissza, melyet ötvözött a vallásellenességgel is: „A szent család titka a földi család, s hogy előbbit eltüntessük, utóbbit kell elméletben és gyakorlatban megsemmisíteni.” Ez tovább élt a kultúrmarxizmussal. 1968-ban a Frankfurti Iskola növendékei különféle baloldali eszmékből – mint a marxizmus, trockizmus, anarchizmus és a maoizmus – saját ideológiát összegyúrva bontottak zászlót, s a párizsi diáklázadás résztvevői erre a zászlóra tűzték a biszexualitását nyíltan vállaló, és számos kiskorú lánnyal viszonyt folytató szélsőbaloldali Simone de Beauvoir nevét, aki lefektette a feminizmus családellenes programjának alapjait: „Míg le nem romboljuk a családot a család mítoszával együtt, a nők elnyomatása fennmarad. (…) El kellene tiltani, hogy a nőnek egyedüli hivatása, szakmája lehessen a házasság.” Személye a beteges hajlamú életvitele miatt nem ok nélkül lett követendő azok körében, akik a szexuális szabadosságot hirdették. Simone de Beauvoir ezenfelül szoros kapcsolatot ápolt a Francia Kommunista Pártot támogató ateista filozófussal, Jean-Paul Sartréval és Che Guevarával is.

Így épült fel a baloldali hálózat Nyugaton, hogy ami nem valósult meg az első világháborút követően, az napjainkban beteljesedjen:

Nyugat-Európa marxizálása és az új proletariátus kiépítése bevándorlókból és az LMBTQ-közösség tagjaiból. 

Csarnai Márk

(a szerző történész)