Könyvajánló. Szeretnénk megérteni a körülöttünk éppen formálódó világot, a hírek tengerébe veszve azonban nem nagyon fogunk előre jutni. Szükségünk van „világmagyarázó modellekre”, amelyek megadhatják a kereteket, hogy milyen jelenségekre is összpontosítsunk a történések során. Ezek közé a ritka megerősítések közé tartozik Clinton Fernandes volt ausztrál hírszerző tiszt, (az Új-Dél-Walesi Egyetem nemzetközi és politikai tanulmányok professzora „Sub-Imperial Power” című könyve.
„Az idealista: olyan lény, akinek minden oka megvan rá, hogy ne ismerje meg önmagát és elég okos ahhoz, hogy ne akarja megismerni ezeket az okokat.”
(Friedrich Nietzsche)
„Tényleg el kell olvasni ezt a könyvet, ugyanis meglehetősen ritka, hogy nyugati tudósok írnak ilyet. Általában a szokásos teljes baromságokat kapjuk a nyugati értékek eredendő felsőbbrendűségéről, és különféle megalapozatlan elméleteket arról, hogy miért nekünk kellene uralni a világot. Ez a könyv a mátrixon kívülre enged betekintést” – ajánlja Clinton Fernandes könyvét az ismert gondolkodó, Arnaud Bertrand.
„Könyvében Clinton Fernandes világosan bemutatja a világunkat uraló birodalmi gondolkodásmódot. Következetesen elutasítja a hivatalos magyarázatokat, mivel azok egyszerűen nem adnak logikus magyarázatot a jelenlegi folyamatokra”
A könyv egyik legérdekesebb aspektusa, hogy mennyire eltér a realizmus elméleteitől, amelyeket olyanok képviselnek, mint John Mearsheimer vagy Stephen Walt, akik azt állítják, hogy minden állam – kultúrától, vallástól, társadalmi hierarchiától vagy politikai rendszertől függetlenül – ugyanúgy fog cselekedni, mert mindannyian a túlélést, és a biztonságot helyezik mindenek fölé. Azt állítják, hogy mivel a hatalom maximalizálása a legjobb módja a túlélésnek a nemzetközi rendszerben, ha lehetőségük lenne rá, minden állam arra törekedne, hogy hegemónná váljon, mint amilyen ma az Egyesült Államok, vagy tegnap a birodalmi Nagy-Britannia volt. „Az erőszak körforgása messze az új évezredben is folytatódni fog. A békére vonatkozó remények valószínűleg nem fognak megvalósulni, mert a nemzetközi rendszert alakító nagyok félnek egymástól, és ennek következtében versengenek a hatalomért. Sőt, végső céljuk az, hogy uralkodó hatalmi pozíciót szerezzenek mások felett, mert az uralkodó hatalom birtoklása a legjobb eszköz a saját túlélés biztosítására” – írj John Mearsheimer A nagyhatalmi politika tragédiája című könyvében.
„Fernandes egészen másképp érvel, ami szerintem sokkal jobb magyarázatot ad a különböző államok történelmi viselkedésére, valamint arra, hogyan működik valójában a világ”
Az ő álláspontja az, hogy van valami egyedi az Egyesült Államok és az előtte lévő nyugati gyarmati államok geopolitikájában. Mégpedig az, hogy ezek a rendkívül agresszív tulajdonságok – a mások leigázására és kifosztására irányuló késztetés – gyakran inkább ártanak a biztonságuknak, mintsem megóvják azt. És ezt azzal magyarázza, hogy ezekben a kormányzati rendszerekben a pénzosztálynak indokolatlan hatalma van az állam felett.
Példaként felhozza, hogy a Kelet-indiai Társaság volt az a szervezet, amelyik India gyarmatosítását és kifosztását kezdeményezte, nem pedig a brit állam. Az angol korona csak azután lépett színre, amikor le kellett csillapítani a szubkontinensen növekvő lázadást, és ezáltal állandósítani a folyamatos fosztogatást. Vagy vegyük az iraki és a szíriai háborút. Amerikai biztonsági vagy egzisztenciális szempontból nagyon kevés értelmük van ezeknek a szerepvállalásoknak, de az amerikai olajvállalatok, vagy a gazdasági hegemónia szempontjából az invázió nagyon is igazolható. De itt van a jelenlegi gázai konfliktus, amely rendkívül negatív az amerikai biztonság szempontjából, mivel a muszlim világban busznyi gyűlöletet szül Amerika ellen, és eltereli az amerikai figyelmet a fontosabb geopolitikai kihívásokról. De van értelme, ha a hegemón rendszer fenntartása szempontjából nézzük.
„Clinton Fernandes az imperializmus keretrendszerével helyettesíti ezeket a modelleket. Ez a keretrendszer tágan definiálva az államok azon képességét jelenti, hogy az elitek közötti együttműködés, a gazdasági függőség, a társadalmi vagy kulturális befolyás, a hírszerzési műveletek és az erőszakkal való fenyegetés/alkalmazás révén a birodalmi struktúra vezetői más országok szuverenitását irányítják”
Például az AUKUS megállapodás középpontjában álló nukleáris meghajtású tengeralattjárók is csak egy nagyobb óceánjáró haderő részeként értelmezhetők katonailag, így pedig Ausztrália általános védelmi pozíciója is csak az amerikai imperializmus kontextusában értelmezhető megfelelően. Ausztrália nem középhatalom, ahogy Hartcher állítja, hanem szubimperialista állam.
A könyv az egyik legjobb leírást adja az olyan sokat emlegetett „szabályokon alapuló nemzetközi rendről”. Részletesen leírja, hogy Ausztrália nem Amerika vazallusa vagy kliensállama, ahogy sokan hiszik, hanem inkább egy szubimperialista hatalom. Ez azt jelenti, hogy Ausztrália, valamint más szubimperialista hatalmak, mint Izrael vagy az Egyesült Királyság, lényegében az Egyesült Államok jelenlegi „birodalmi” uralmának csatlósai, akiknek az a feladatuk, hogy megőrizzék annak befolyását a saját régiójukban.
„Ez azt jelenti, hogy ezek a <csatlósok> nem az Egyesült Államok hegemón uralmának áldozatai, hanem haszonélvezői. Úgy érzik, hogy az amerikai befolyásból olyan aránytalan előnyök származnak, hogy hajlandóak mindent megtenni azért, hogy segítsenek Amerikának fenntartani ezt az uralmat. Valójában mindig is szemben álltak a világrend tényleges áldozataival, akik aránytalanul sokat veszítenek ennek a <rendnek> a következtében”
Fernandes számára a „középhatalom” kifejezés valójában egy ideológiai misztifikáció – csak egy, a geopolitikai realitásokat elfedő megfogalmazások közül. Hasonlóképpen, az olyan eufemizmusok, mint a „globális biztonság”, és a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” azt a tényt próbálják elfedni, hogy az Egyesült Államok, mint a világ kiemelkedő katonai hatalma, kíméletlenül csak a saját érdekeit követi, és az újjáéledő Kína kihívására olyan stratégiával válaszol, amely a bekerítéssel egyenlő.
A múlt „rendjeinek” megfelelően a szabályokon alapuló nemzetközi rend „eljárási eszközökkel folytatott hatalmi politika”, a „kirekesztés rendje”, amelynek célja egy erős állam előnyének megszilárdítása, riválisainak kiközösítése és kiszorítása. Intézményi megtestesítője nem az ENSZ, hanem a NATO, amely nemcsak Amerika dominanciáját biztosítja Európában, hanem lehetővé teszi számára, hogy nyugatról kivetítse hatalmát az eurázsiai szárazföldek felé, ahogyan a Japánnal és Dél-Koreával kötött szövetségei lehetővé teszik számára, hogy keletről is kivetítse hatalmát Eurázsia többi hatalma felé. Tajvan, amely a Kína partjainál lévő szigetlánc középpontjában helyezkedik el, szintén stratégiai csomópont, amelyen keresztül az Egyesült Államok igyekszik becsatornázni katonai erejét Kínával szemben.
„A „szabályokon alapuló nemzetközi rend” tehát egyáltalán nem szabályrendszer, és még kevésbé elvek összessége. Olyan anyagi, katonai megállapodások összessége, amelyek Amerika dominanciáját igyekeznek biztosítani és rögzíteni, és amelyeket a globális gazdasági irányítás, a technológiai innováció és fejlesztés, valamint a kulturális/ideológiai termelés intézményei reprodukálnak”
Fernandes a maga szókimondó stílusában így fogalmaz: „Ahogy az ukrajnai válság is mutatja, az Egyesült Államok több területen is elsöprő hatalommal rendelkezik. Infrastrukturális hatalma páratlan, utasíthatja a szinte monopolhelyzetben lévő technológiai óriáscégeit, hogy tüntessenek el minden terhelő információt, és utasíthatja őket, hogy távolítsák el a nemkívánatos entitásokat a platformjaikról. Elrendelheti, hogy adott szoftvereik szállítását, karbantartását vagy frissítését szüntessék be egyes célországokban. Egyetlen más ország sem tudja úgy befolyásolni a nemzetközi narratívát, mint ő, mivel az amerikai hírügynökségek és hírszolgálatok, valamint filmipara határozza meg a világ közvéleményének napirendjét, és alakítja, formálja az egyes ügyek megítélését. A dollár-Wall Street-IMF-rendszer feletti hatalma lehetővé teszi számára, hogy egyoldalú szankciókat alkalmazzon országok meggyengítésére, és kizárja őket a dollárban denominált globális pénzügyi rendszerből. A Society for Worldwide Interbank Financial Telecommunication (SWIFT) székhelye Brüsszelben van, de adatközpontja Virginiában található. Ez lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy a határokon átnyúló pénzmozgásokat megfigyelje, majd New Yorkban ellenőrizze azokat, ahol a világ dollár kifizetéseinek 95 százalékát rendezik.”
„Így a szabályokon alapuló nemzetközi rendről kiderül, hogy semmi köze a demokráciához, valójában egy birodalmi rend, amely úgy fut át a globalizáció gépezetén, mint a betűk a brightoni kődarabon”
Ebben a keretben Fernandes értelmezésében Ausztrália szubimperialista hatalom. Alárendeltje a birodalmi központnak, védi a szabályokon alapuló nemzetközi rendként ismert birodalmi rendet, és jelentős hatalmat és befolyást vetít ki a saját régiójában. Mint kifejti, az ausztrál külpolitika szervező elve tehát az, hogy a birodalom és az általa uralt területek közötti egyre valószínűbbé váló konfrontációban a ‘győztes oldalon’ maradjon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ausztrália Amerika ‘uszkárja’ lenne, ahogyan azt progresszív körökben gyakran állítják, vagy ahogyan azt azzal a gondolattal sugallják, hogy Ausztrália mindig csak ‘mások háborúit’ vívja.
„Éppen ellenkezőleg, az Ausztrália és az Egyesült Államok közötti kapcsolatnak nemcsak szilárd történelmi alapja van, hanem előnyöket is biztosít a tenger által övezett, napégette ország számára”
A második világháborút követő évtizedekben Ausztrália szerepet játszott az ‘antikommunista’ beavatkozásokban, amelyek célja a volt gyarmatoknak Amerika befolyása alatt tartása volt. Ez a szerep azt jelentette, hogy Ausztrália továbbra is érvényesíthette saját befolyását olyan helyi szomszédai felett, mint Pápua Új-Guinea és Kelet-Timor. Ebből következik Fernandes szerint, hogy Ausztrália nem ‘uszkár’, és nem is az a hűséges, de független ‘rozsomák’, akit az Amerikabarát canberrai sólymok képzelnek el – a parlamenti képviselők egy csoportja, jegyzi meg Fernandes, akik a Vörös Hajnal című antikommunista filmre utalva rozsomák stílusú karomjeleket viselnek az irodájuk ajtaján -, inkább hasonlít valamelyik puccos keverékre, amely a COVID-19 járvány közepén hirtelen népszerűvé vált a középosztály körében. Talán egy pooverine, vagy egy wolvadoodle.
„Fernandes számára az AUKUS megállapodás ennek az albirodalmi kapcsolatnak a világos kiterjesztését jelenti – olyannyira, hogy az interoperabilitás elvét olyannyira erőlteti, hogy az autonómia mindenfajta felfogását átfogóan megtorpedózza. Ez az elv, amely az ausztrál hadsereget arra kötelezi, hogy egy nagyobb haderőn belül egy hiánypótló funkciót töltsön be”
A változást jól mutatja, hogy a központi elem – nyolc nukleáris meghajtású tengeralattjáró – csak a 2040-es években érkezik, ami azt jelenti, hogy a következő két évtizedben a nyugat-ausztráliai HMAS Stirling amerikai tengeralattjáróknak fog otthont adni. Ez a katonai autonómia olyan egyértelmű feladása, amilyet egyetlen négycsillagos amerikai tábornok sem tudna kitalálni. Sőt, még tovább is mehetnénk, és azt sugallhatnánk, hogy az AUKUS-megállapodásban említett technológiai célkitűzések – amelyek a kiber- és mesterséges intelligencia képességek fejlesztésére és integrálására vonatkoznak – a katonai térben a nemzeti szuverenitás teljes anyagi elutasítását jelentik. Bizonyára fantasztikusan naivnak kell lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, hogy a parancsnoki és irányítási autonómia túlélhet egy ilyen műszaki-tudományos nyomást.
„Az integrációs folyamatot a gazdasági globalizáció hajtja előre, és ebből következik, hogy az interoperabilitás elvének a gazdasági szférában is megvan a maga analógja. Fernandes szerint az AUKUS az Egyesült Államokkal (2004-ben) és az Egyesült Királysággal (2021-ben) aláírt kereskedelmi megállapodások katonai megfelelője. Olyan megállapodásoké, amelyek a szabadalmak és a szellemi tulajdon kiemelt fontosságával a magánbefektetők jogainak a meghódított régiók szuverenitásával szembeni történelmi elsőbbséget adnak”
Ráadásul Ausztrália saját gazdaságának csak egy birodalmi keretben van értelme, amelyet a növekedés, de nem a fejlődés vagy a diverzifikáció iránti elkötelezettség jellemez, oly módon, hogy az Egyesült Álalmok által uralt globális értékláncokba való beágyazottságáról beszél.
„Nem lehet független külpolitikád, ha a gazdaságod függő”
– írja Fernandes, hozzátéve, hogy Ausztrália gazdasági érdekeit – pontosabban domináns üzleti szektorainak érdekeit – azáltal mozdítja elő, hogy az Egyesült Államok égisze alatt dolgozik egy olyan integrált globális gazdaság létrehozásán, amely kedvező környezetet biztosít a nemzetközi befektetők számára, valamint a kulcsfontosságú ausztrál vállalatok sajátos igényeit is kielégíti.
Miután bemutatta a birodalmi/szubbirodalmi keretrendszer „magyarázó erejét”, Fernandes az utolsó fejezetben azokhoz a stratégákhoz és kommentátorokhoz fordul, akiknek a magyarázó erejét hiányosnak találja. Ezek a „szakértők” – sugallja – egyáltalán nem szakértők, kivéve talán abban az értelemben, ahogyan a stratégák stratégája, Henry Kissinger fogalmazott, vagyis olyanok, akiknek képzettségük van a hatalmasok konszenzusának kidolgozásában és meghatározásában.Valójában a szakértelem egész fogalma csak egy újabb misztifikáció – egyfajta retorikai túlzás olyan üres frázisokhoz, mint a „globális biztonság” (azaz Amerika érdekei) és a „nemzetközi közösség” (azaz az Egyesült Államokkal szövetséges országok).
„Az elemzők képtelenek voltak előre jelezni az afganisztáni káoszt”
A kudarcon gyorsan átléptek és „szemérmetlenül átváltottak” a következő geopolitikai kérdésre. Ez bizonyítékul szolgál a belátás hiányára, de valójában kritikai gondolkodással soha sem akartak élni, mert eltökéltségük csak arra korlátozódott, hogy a hivatalos irányvonalat reprodukálják, Különösen így van ez Kínával kapcsolatban.
Ugyanilyen könnyű konszenzus alakult ki a szakértők és a média képviselői között Oroszország ukrajnai inváziójával kapcsolatban. Itt is azt látjuk, hogy a stratégák és rajongóik kölcsönveszik egymás szövegét, miközben nevetségessé próbálnak tenni minden olyan kísérletet, amely a (meglehetősen közelmúltbeli) történelemben való elmélyülésre irányult, hogy az adott térség gopolitikájával először találkozó nagyközönség is megértse a kontextust. Szabályosan „klerikális bűntettnek” minősítették az „okoskodást”.
Érdekes módon ez az, amiről John Mearsheimer gyakran panaszkodik, miért cselekszik Amerika olyan ostobán, ami ellentétes azzal, amit a realista elméletek javasolnak? Határozottan ellenezte az iraki háborút, sok éven át figyelmeztetett az Oroszországgal való ukrajnai összecsapás kockázatára, ha kibővítik a NATO-t, és folyamatosan felszólal az Izrael Amerika általi egyértelmű támogatása ellen. Ezzel Mearsheimer tulajdonképpen elismeri, hogy a realizmus nem egészen magyarázza meg az államok viselkedését, és hogy elméletei ezért nem egészen helytállóak. Fernandes itt egy olyan magyarázatot kínál, amely jobban megjósolja az Egyesült Államok és a „szubimperialista hatalmak” tényleges viselkedését. Mint fogalmaz,
„nem lehet megérteni az államok viselkedését, ha csak államközpontú szemléletre szorítkozunk, meg kell vizsgálni a politikai, társadalmi és gazdasági rendszerük egyedi jellemzőit is”
Végül egy utolsó érdekes pont. Mivel azt állítja, hogy az államok politikai és gazdasági rendszerei kulcsszerepet játszanak geopolitikájuk meghatározásában, Fernandes könyve magában hordozza azt a jóslatot, hogy Kína hatalmának növekedésével Kína egészen másképp fog viselkedni, mint Amerika és birodalmi csatlósai. A kínai rendszerből adódóan kétségtelenül arra fog törekedni, hogy maximalizálja hatalmát, de ezúttal valójában a saját biztonságát és túlélését fogja szolgálni, és nem a pénzosztálya érdekeit, és mint ilyen, sokkal kevésbé agresszív módon fog viselkedni, mint Amerika.
Érdekes módon Mearsheimer ezt is elismeri, mert többször is azt mondja, hogy amikor Kínában vagyok, a népem között vagyok, mintha ott sokkal hűségesebben követnék a realista elméleteit, mint Amerika. Ennek már látjuk a körvonalait: teljesen nyilvánvaló, hogy a kínai állam nincs kiszolgáltatva a pénzosztályának, épp ellenkezőleg,
„Kína nem éppen az az ország, ahol a milliárdosoknak könnyű az életük, hivatalnokokra pedig olyan testőrök vigyáznak, akik a személyi védelem mellett az adott személy letartóztatásért is felelősek”
Ugyanez a helyzet a hegemónia tekintetében: Kína nem hoz létre katonai szövetségeket (nincsenek is ilyen tervei), nem vesznek részt külföldi beavatkozásban vagy államcsínyekben. Kína több mint 4 évtizede egyetlen lövést sem adott le külföldön. Éppen ellenkezőleg, egy olyan rendet igyekszik létrehozni, ahol a rendszerbe ágyazott, oszthatatlan biztonság és kölcsönös tisztelet uralkodik, ahol ideális esetben ő lenne a legerősebb állam, de nem azért, hogy másokat kifosszon vagy leigázzon. Kína tisztában van azzal, hogy egy ilyen magatartás nem garantálja a biztonságát és stabilitását.
„Pontosan így viselkedett 1800 éven át, amikor az ipari forradalom előtt a bolygó legerősebb állama volt”
Soha nem próbálta gyarmatosítani és kifosztani a világot, mivel úgy gondolta, hogy ez végül a saját biztonsága rovására menne, hasonlóan ahhoz, ahogy ez ma az amerikai biztonság és érdekek rovására megy. Ehelyett olyan kereskedelmen és kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokra törekedett, amelyek hosszú távon maximalizálják a biztonságot és a stabilitást.
Sokan láttuk a Mátrix című filmet, az első rész különösen népszerű kultfilmmé nőtte ki magát. Ebben az egyik meghatározó jelenet, amikor Morpheus felkínálja Neónak a piros és a kék pirula közötti választás lehetőségét. A piros pirula a bizonytalan jövőt jelképezi, ahol Neo kiszabadulhat a „gép”által generált, elnyomó „létezésből”. A kék pirula a tudatlanságot, a szimulált „valóságban” való, félelem nélküli kényelmes élet folytatását jelenti.
A Mátrix kétségkívül egy „okos” film, ami nagyszerűen épített a szimbólumokra, és a célja leginkább az volt, rávegye a nézőt, hogy a filmbeli „mátrix” és a saját világa között kapcsolatokat keressen. A filmnek van egy leegyszerűsített, fekete-fehér értelmezése, ahol a piros kapszulások a jók, a kék kapszulások pedig a rosszak.
„Fernandes rámutat arra, hogy a minket körülvevő mátrixban a <megjátszott>, vagy valós tudatlanságért, csak a hegemón hatalom és a kivételezett szubimperialista csatlósainak jár a <kényelmes élet>. Az ő esetükben még érthető, hogy moralizáló magyarázatokat akarnak keresni arra, hogy miért is élnek meg jól a világ kifosztásából”
Azoktól az országoktól azonban, amelyek sohasem voltak nyertesei ennek a rendnek, nehezen elvárható, hogy teljesen tökkelütött hülyének tetessék magukat. Fernandeskönyve a hibái mellett rámutat John Mearsheimernek egy fontos igazságára is: „A szomorú tény az, hogy a nemzetközi politika mindig is kíméletlen és veszélyes vállalkozás volt, és valószínűleg az is marad.”
Forrás:moszkvatér
