Farkas Ferenc terézvárosi káplán szókimondó, egészen rendkívüli prédikációt tartott most vasárnap az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomban. A még csak 26 éves fiatal pap kendőzetlen őszinteséggel beszélt az evangélium kapcsán az Egyházban előforduló bűnökről, amelyek a hitelességét támadják – mindezt belülről -, az anyagi javak hajszolásáról, a tanítás hígításáról. Beszédét lejegyzeteltük, de a cikkünk alatt teljes egészében megtekinthető.
Farkas Ferenc atya beszédének teljes megértéséhez érdemes a vasárnapi evangéliumot (újra) elolvasni:
„Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Farkas Ferenc terézvárosi káplán prédikációja:
Jézus Krisztus nyíltsággal és közvetlenséggel beszél ebben a részletben a nép vezetőihez, azaz a vallási vezetőihez – írástudókhoz és farizeusokhoz. Meg kell azonban értenünk, hogy mi a belső mondanivalója Jézusnak. Elsősorban nem külsőségekről akar szólni – kit hogyan nevezzünk, hívjunk -, hanem pont arra akarja ráirányítani a figyelmünket, hogy mi a szolgálatnak és a tekintély gyakorlásának a lényege.
Ezek a farizeusok és írástudók nagy bűnben vannak, mert tanítják ugyan az Isten törvényét és igazságát, maguk azonban nem tartják meg. Az életük nem tanúságtétel, nem hiteles. Csak a szavaikban beszélnek az Istenről, tetteikben távol járnak Tőle. Hogyha benső, mély összefüggés és folytonosság van az ószövetségi papság és írástudók, valamint az Egyház, azaz Isten újszövetségi népe, papjai és írástudói között – márpedig ez a folytonosság fennáll -, akkor mindezek a jézusi figyelmeztetések a mai kor papjaira és egyházi szolgálattevőire is igazak.
A fő bűnük ezeknek a papoknak és írástudóknak, hogy elsősorban látszani akarnak: a tekintélyüket úgy ítélik meg mint kiváltságos helyzetben lévők, akik magasabb rendűek másoknál, mert mindenki föltekint rájuk. Elviselhetetlen terheket raknak az embereknek a vállára, de maguk nem mozdítanak rajtuk, nem segítik hordozni azokat. Mindent a látszatért tenni, milyen kísértés ez a mai világban is! A tanításunkat és az életünket úgy formálni, hogy az tetsszék másoknak, vagy éppen nem törődni azzal, hogy ki hogyan viszonyul mindehhez: csak kinyilatkoztatni mindazt, amit az ember maga gondol, és azt ráerőltetni másokra.
A hiteltelenség – amely az Istenbe vetett bizalom és hit ellen cselekszik az Egyházban – az egyik legnagyobb kihívása jelenkorunknak. Mint tulajdonképpen minden kornak. Csak talán ma egy kicsit látványosabban látjuk, hogy milyen a papok és az egyháziak élete. Látjuk azt, hogy mennyire visszatetsző, amikor szegénységről prédikálnak, és ők maguk nagyon is az anyagi javaknak a vonzásában élnek. Sőt, ami még rosszabb: időnként az Egyházban az Isten népe által rájuk bízott vagyonnal nem jól gazdálkodnak és nem szent célokra fordítják.
Vagy pedig beszélnek szépeket és nagyokat a tisztaságról, a házassági hűségről, maguk azonban parázna életet élnek.
Ott van ez a hiteltelenség az Egyház szolgálóiban. Mi, papok is legtöbben egyszerű, kis dolgokban bukdácsoló emberek vagyunk, akik megkísértetünk a farizeussággal. De nem hunyhatunk szemet azok felett sem, akiknek az élete valódi botrány, akiknek a példája valóban eltávolít a hittől. Gondolhatunk itt a sok visszaélésre, hatalommal való visszaélésre, lelkiismereti abúzusokra az Egyházban. Az a püspök, pap, diakónus, de a laikus szolgálattevő is – mint egy hitoktató, egy közösség vezetője -, aki valamiképpen tekintélyként áll mások előtt, visszaél ezzel a saját javára. Látjuk azt is, hogy mennyire mélyen megsebezték az Egyházat a klérusnak, az Istennek szentelt személyeknek a nagy bűnei, kiskorúak, gyengék, kiszolgáltatottak ellen való visszaélések. Ezekre nincsen mentség, rendkívül súlyos bűnökről van szó.
Mi azonban a megoldás? Itt jön a jelenkor Egyházának egy még nagyobb kísértése, még nagyobb bűne. Nagy a bűnük azoknak, akik bort isznak és vizet prédikálnak, de még nagyobb a bűnük azoknak, akik bort isznak és bort is prédikálnak. Azt élhetjük meg manapság az Egyházban – pont a papság, az Istennek szentelt személyek által elkövetett bűnök miatt -, hogy a Jézus Krisztus által rendelt hierarchikus, apostoli tekintély ellen szólalnak fel. Vannak, akik mindent fel akarnak túrni, meg akarnak változtatni, semmi se maradjon úgy, mint eddig.
Mert mennyivel egyszerűbb azt gondolni, hogy rajtam kívülállóknak kell változni, vagy az Egyháznak, egy megfoghatatlan struktúrának, nem pedig nekem megtérnem és az evangéliumot követnem.
Van egy még nagyobb bűn annál, ha valaki tanítja az Isten törvényét, de nem teszi meg: az, amikor már nem is tanítja. Malakiás próféta erről beszél akkor, amikor az Isten intelmét intézi a papokhoz: „Ti letértetek az útról, sőt sokan elbuktak tanításotok miatt”. Ti magatok eltávolodtatok az Isten törvényének megtartásától, de mások is elbuktak és eltávolodtak, mert nem az igazságot tanítjátok. Mert a saját kapzsiságotok, hazugságotok, az igazságtól való elfordulásotok, parázna életetek megakadályoz titeket abban, hogy felhívjátok az örök isteni igazságra a figyelmet: ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj – és így tovább… Amikor újból és újból azt tapasztaljuk, hogy püspökök, papok már nem ragaszkodnak az evangélium egyértelmű tanításához, hanem azt a saját bűneik, gyengeségeik, korlátoltságaik szerint akarják felhígítani. Hiszen valóban egyszerűbbnek tűnik számukra: nem kell megtérni akkor a saját bűneimből, ha a bűnt relativizálom és a bűnös életet lehetőségként ajánlom másoknak is.
Így jutunk el oda, amikor azt halljuk nem egyszer, nem kétszer püspökök, papok szájából, hogy mintha már nem lenne szentség a házastársi hűség, mintha már nem lenne szempont, hogy az Isten képére és hasonlatosságára alkotott férfi és nő a maga tisztaságában élje meg a méltóságát. Elfordultunk az Istentől és már nem is tanítjuk az igazságot. Azoknak a bűnét, azoknak az Istentől való távoljárását, akiknek nem hirdették az evangéliumot, akiknek nem hirdették egyértelműen az igazságot, akiknek nem mondták, hogy „Térj meg, higgy az evangéliumban, kövesd az Isten útját, mert az vezet az életre”, azoknak a lelkéért ki fog számot adni? Az a tekintély, akinek feladata lett volna az intés, akinek Istentől való küldetése lett volna, hogy tanítson – és nem tanított. Mennyire fájdalmas az, amikor ezt tapasztaljuk! Ahogy Szent Ágoston fogalmaz, vannak pásztorok, akik saját magukat legeltetik, akik a nyájnak a javaiból magukat jól fenntartják, de nem táplálják és vezetik a nyájat dús legelőkre és földekre.
Milyen nagy botrány ez az Egyházban!
Azonban van egy harmadik típusa is az Egyházban Isten népében megélt tekintélyének, amely kirajzolódik a mai olvasmányokból. Nem csak azok vannak, akik a tanítás tekintélyével fellépnek, de maguk nem követik a törvényt, és nem csak azok vannak, akik a tanítást is elhanyagolják saját bűneik miatt. Vannak olyanok, akik az Isten igazságát hirdetik és a saját életüket is igyekeznek – ha gyarló, véges módon is, de újból és újból megtérve – az Isten útjára hangolva ehhez az igazsághoz igazítani . Szent Pál apostol ennek a pásztornak a példája előttünk. Aki megjeleníti azt az Egyházat, amely olyan gyengéd felénk, mint a gyermekét dajkáló anya. Aki nem elviselhetetlen terheket rak az emberek vállára, hanem meghív Jézus Krisztus terhének és igájának hordozására. Mert a kereszténységben ott van a teher és ott van az iga: mert az Isten követése egy igényes dolog, amely követelményekkel jár. A törvények teljesítése odafigyelést, lemondást, a saját magam szempontjainak a háttérbe szorítását, végsősoron alázatot kíván. Ez az embernek nem megy könnyen, de Jézus azt mondja, hogy „az én igám édes és az én terhem könnyű”.
Mitől elviselhetetlen a farizeusoknak a terhe, akik a törvényt hirdetik, de maguk nem tartják meg, és mitől édes az a teher, amely Jézusnak a terhe, és amely semmit nem vesz el a törvényből, mert a keresztény embernek ugyanúgy érvényben van a Tízparancsolat? Az Isten szeretetének és az embertárs szeretetének a törvénye összefoglalja a parancsokat, de nem törli el azokat. Azért lesz édes ez az iga és könnyű ez a teher, mert Jézus Krisztusban közénk jött az Isten szeretete. És benne felfedezhetjük azt, hogy mi is viszontszerethetjük ezt az Istent, és mi is meg vagyunk hívva, hogy ezt a szeretetet, amelyet tapasztaltunk, megéltünk, amellyel találkoztunk Jézus Krisztusban, azt átadjuk egymásnak, felebarátainknak.
Teher nélkül nincs kereszténység, de ha rátalálunk a törvény lényegére, az Isten szeretetére, akkor ez a teher édessé válik. Szent Pál apostol magára veszi ezt a terhet, és teljes odaadottságával próbálja hirdetni az evangéliumot. Nemcsak külsőségekben, nemcsak szavakban, hanem úgy, ahogy mondja: „Életünket is nektek akartuk adni”. Ilyen az igazi pásztor, az igazi elöljáró, az igazi tekintély. Nevezhető tehát mesternek, tanítónak, atyának? Akkor és amennyiben, ha Jézus Krisztust, a mestert, a tanítót képviseli, közvetíti, az Ő személyében jár el és így vezet bennünket az Atyához. Mesternek, tanítónak hívható tehát az apostol, sőt atyának is. Maga Szent Pál azt mondja: „Ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Krisztus Jézusban az evangélium által én adtam életet nektek.” Az evangélium hirdetése, Jézus Krisztus hitének az átadása tehát életadás, valódi atyaság. Aki Krisztus nevében az evangéliumot hirdeti, azt atyának szólíthatjuk, mert az Isten, a nagybetűs Atya életét közvetíti felénk ezzel a gyengédséggel, odaadással, az egész életnek az odaszentelésével és átadásával.
Mire hív bennünket ez az evangélium? Arra, hogy az Egyház hiteltelenségének, bűneinek megoldását nem a tekintély elleni lázadásban kell keresnünk. Aki a tekintélyek ellen lázad, az a személyiségfejlődés-tan szerint sem érett személyiség még.
Nem felforgatni kell az Egyházban azt, ami Krisztusban rendelt hierarchia, apostoli alap és alkotmány, hanem megérteni, hogy mi a benső lényege.
Hívja ez a pásztorokat, a papokat és tanítókat a személyes megtérésre, az evangélium szerinti életre, a radikalitásra. De nem csak a papokról, pásztorokról van szó, hiszen az életnek megannyi területén, hányszor és hányszor találkozunk olyanokkal, akiket mesternek vagy tanítónak hívnak. Végső soron úgy tűnik, hogy akkor lesznek igazi mesterei és tanítói még akár a világi tudományoknak is – még a természet- és bölcsességtudományoknak is -, hogy ha Jézus Krisztusból fakad az ő ismeretük és végső soron Jézus Krisztust közvetítik akkor, amikor jóra, az igazra és a szépre tanítanak másokat. Aki csak a saját okosságát közvetíti, az nem igazi mester, nem igazi tanító. Akinek a szavai mögött ott van az Isten bölcsessége akkor is, amikor világi dolgokról beszél, az közvetíti számunkra a mi igazi mesterünket, tanítónkat: Jézus Krisztust.
Az atyaság, amely annyira fontos a családnak az életében. Mitől válik a családapa valódi atyává? Akkor, ha nemcsak test szerinti atya, ha nemcsak a biológiai életet adja át a családban, hanem az Isten életét is. Mert a szülő – és különösen is, sajátos módon is az édesapa – tanítója és tanúságtevője az Atyaistenbe vetett hitnek és bizalomnak.
Akkor válik igazi atyává, ha ez átragyog az ő személyén és életén.
Kérjük az Istent, hogy tekintsen az ő Egyházára, tekintsen az Egyháznak a mai szolgálattevőire, püspökökre, papokra, diakónusokra, mindazokra, akik az Egyházban szolgálatot vállalnak, hogy ne farizeus módjára éljenek, de vállalják fel a tanítást, az igazság képviseletét, ami az ő életükre is vonatkozik. Hiszen azt mondja Jézus Krisztus, hogy aki a legnagyobb közületek, az legyen a többi szolgája. A püspök, a pap, a diakónus szolgák – sőt rabszolgák: nem saját akaratukból cselekednek, hanem Krisztus igazságát képviselik. Kérjük az Istent, hogy ennek az igazi lényegre való koncentrálásnak a kegyelmét adja meg mindazoknak, akiket a világban mesternek és tanítónak hívunk, és adja meg különösen is az édesapáknak, hogy valódi atyákká lehessenek, akik a Mennyei Atya képei családjainkban és család-egyházainkban!
Forrás:777blog.hu