A hidegháború több mint három évtizedes története nagy részében a két szembenálló fél, avagy a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok egyaránt olyan nukleáris arzenállal rendelkezett, amely elegendő lett volna a másik fél eltüntetéséhez a Föld színéről. Bár több esetben is közel kerültünk a nukleáris apokalipszis eljöveteléhez, végül soha nem következett be. Ennek oka pedig a MAD-doktrína néven elhíresült elmélet, amely mai cikkünk fő témája.

A világon napjainkban mindösszesen csak néhány ország rendelkezik nukleáris tömegpusztító fegyverekkel: az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea, illetve bár nem bizonyítottan, de feltehetőleg Izrael tagja ennek a szűk klubnak. Rajtuk kívül voltak további országok, amelyek szintén rendelkeztek atomprogrammal, de különböző (anyagi vagy egyéb) okok miatt felhagytak a fejlesztéssel. Ezen kívül érdemes megemlíteni, hogy a Szovjetunió felbomlását követően több volt szovjet tagköztársaság is szert tett nukleáris fegyverekre, ám azokat végül visszaszolgáltatták Oroszországnak (Ukrajna például a mostanában gyakran emlegetett 1994-es Budapest Memorandum szerződés keretében).

A második világháború végére az USA kifejlesztette a világ első tömegpusztító fegyvereit, amelyeket azután sikeresen alkalmazott Japánnal szemben – ennek célja számos történész szerint a Szovjetunió elrettentése volt, készülve az elkövetkezendő évtizedek hidegháborújára, nem pedig a már egyébként is súlyos vereségre álló Japán feletti győzelem bebiztosítása. Megint mások szerint a több mint százezer civil áldozatot követelő tömeggyilkosságokra azért volt szükség, hogy ezzel elejét vegyék az elhúzódó és még több áldozattal járó harcoknak. Ebben a kérdésben nem fogunk igazságot tenni, egy dolog azonban biztos: 1945. augusztus 9-e volt a második és eddig egyben utolsó alkalom, hogy egy nukleáris tömegpusztító fegyvert hadászati célból alkalmazzanak.

A szovjetek elrettentésében annyira járt sikerrel az USA, hogy 4 évvel később, 1949. augusztus 29-én megtörtént az első „vörös” kísérleti atomrobbanás, majd kezdetét vette a három évtizeden át tartó fegyverkezési verseny. Ennek eredményeként kifejlesztésre kerültek az egyre nagyobb és pusztítóbb erejű atom- majd hidrogénbombák, interkontinentális ballisztikus rakéták, rakétaelhárító-rendszerek, és még hosszan lehetne folytatni a sort a hidegháború katonai „vívmányaival”.

A folyamatos magas fokú készültség, és a másik fél elpusztítására többszörösen elegendő atomarzenál felhalmozása ellenére azonban soha nem lőtték ki ezeket a rakétákat. És erre nagyon jó okuk volt.

A nukleáris fegyverkezés célja az elrettentés

A MAD (avagy Mutual(ly) Assured Destruction, Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés) elve egyszerűen összefoglalva azt a könnyen megérthető status quo-t írja le, hogy egy atomháborúnak nem lehetnek győztesei, amennyiben a felek elegendő töltettel rendelkeznek ahhoz, hogy a konfliktus kirobbanása esetén kölcsönösen megsemmisítsék egymást.

Mivel egy ilyen háborút lehetetlen megnyerni, ezért egyik félnek sem áll érdekében kirobbantani.

Robert McNamara korábbi amerikai hadügyminiszter szerint elméletben két kategóriába lehet sorolni a nukleáris arzenállal rendelkező nemzetek szűk csoportját. Az első csapásos képességgel rendelkező országok képesek lennének az első támadással megsemmisíteni az ellenség teljes nukleáris arzenálját, ezáltal lehetetlenné téve a válaszcsapást és megnyerve a teoretikus atomháborút. A második csapásos képességgel rendelkező országok azonban egy ilyen csapásra olyan mértékű válaszcsapással tudnak reagálni, hogy az értelmetlenné teszi az első csapást.

piros gomb
Az a bizonyos (a valóságban egyébként nem létező) piros gomb. Forrás: pixabay.com

A nukleáris fegyverkezési verseny arról szólt (és szól tulajdonképpen a mai napig) hogy elejét vegyék annak, hogy egy ország első csapásos képességre tegyen szert. A világtengereken mindenütt jelenlévő atomtengeralattjárók és a nagy, akár a bolygó másik felét is elérő hatótávolsággal rendelkező interkontinentális ballisztikus rakéták korában nem kérdés, hogy mivel járna, ha bármelyik fél meg merné nyomni azt a bizonyos piros gombot:

a ma ismert világunk és civilizációnk megsemmisülne, az emberiség és vele együtt az állat- és növényfajok a kihalás szélére sodródnának, a Föld pedig egy nukleáris, sugárzó sivataggá változna.

Bár rendkívül ijesztőnek hangzik ez az eshetőség, mégis nyugalomra ad okot. Ez a tény,

a szuperhatalmak nukleáris erőegyensúlya és a kölcsönösen biztosított megsemmisülés az, ami kizárja egy atomháború kirobbanását.

Sötét fellegek gyülekeznek?

Bár sokak számára rémisztő lehet, hogy az orosz elnök parancsba adta a nukleáris elrettentő erő harckészültségbe állítását, ez a gyakorlatban csak azt jelenti, hogy a vezérlési rendszerre eddig csak részben rácsatlakoztatott eszközöket most szélesebb körben elérhetővé tették, így egy politikai döntés esetében lehetőséget biztosítana az alkalmazásukra is, mondta el az M1-nek Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai védelmi kutatóközpontjának kutatója. A kutató azonban hozzátette:

ha egy négyes skálán értelmezzük az atomfegyverek bevethetőségét, ahol a négyes fokozat maga a nukleáris háború, akkor Vlagyimir Putyin döntése azt jelenti, hogy az eddigi egyes fokozatból a kettesre léptünk.

Az elmúlt harminc év során bár elszokhattunk a nukleáris fenyegetettségtől, azonban ne feledjük, hogy a hidegháború hosszú évtizedei alatt ez a fenyegetettség a mindennapok része volt, és a világ nem egyszer volt már sokkal közelebb az atomháború kitöréséhez, mint most.

A Vlagyimir Putyinra egy megszállott őrültként, Joe Bidenre pedig egy demens öregemberként tekintő közvélemény hajlamos elfeledkezni arról, hogy a rakéták kilövéséhez nem elég megnyomni egy piros gombot, és bár a végső döntés valóban a szuperhatalmak vezetői kezében van, rajtuk kívül még rengeteg szereplő részese a döntéshozatali folyamatoknak.

Mint az orosz-ukrán konfliktus, úgy a nukleáris háború veszélye sem egy szimplán leegyszerűsíthető, közvetlen ok-okozati történés.

Semmi sem fekete-fehér, de egy dologban biztosak lehetünk: bár súlyos háború dúl keleti szomszédjainknál, ami alapjaiban változtathatja meg a fennálló világrendet, sem a harmadik világháború kitörésétől, sem a nukleáris apokalipszistől nincs okunk tartani.

 

 

Kiemelt képünk forrása: pixabay.com

Egy válasz

  1. Számolni kell az elmebajjal is. Lehet olyan őrült aki megnyomja a gombot. A papírvágó gépeket a nyomdákban két kézzel, két gombbal lehet elindítani. Ha két egymástól kettő méterre levő gomb indítaná az atomfegyvert, akkor egy ember nem tudná kezelni.

Vélemény, hozzászólás?