Nézzünk be az alkotmányos puccs kulisszái mögé!

A legutóbbi, júliusi spanyol parlamenti választások után kiéleződött a viszony Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök, a baszk és (mindenekelőtt) a katalán szeperatisták között.

Az elmúlt két hétben spanyolok milliói vonultak az utcára országszerte,

hogy kifejezzék dühüket amiatt, amit árulásnak, országuk feldarabolásának és a jogállamiság felszámolásának tekintenek a politikai érdekek oltárán. Spanyolok milliói bírálták Pedro Sánchezt, amiért mindenáron kormányoz, eladta nemzetét és annak törvényességét, és szégyentelenül hazudik. 

A többség megalakítása érdekében Sánchez a szeparatista pártok legszélsőségesebb követeléseinek engedett, anélkül, hogy tárgyalásokat folytatott volna. Először is, amnesztiát adott a szeparatistáknak, amely kiterjedt a 2012 és 2023 között több száz ember által elkövetett bűncselekményekre.

Azaz tizenegy évre visszamenőlegesen büntetlenséget biztosított többek között a lázadással, erőszakkal és terrorizmussal vádlottaknak, valamint a közpénzt sikkasztóknak is.

A probléma az, hogy az alkotmány kifejezetten tiltja az „általános kegyelmet”, azaz az amnesztiát, amely kivételes jogi aktus, és amelyet Spanyolországban Franco halála óta csak egyszer alkalmaztak. Jogilag az amnesztia nem kegyelem (amit Sánchez 2021-ben már meg is adott), hanem felejtés, minden jogi felelősség eltörlése és minden jogi eljárás megszüntetése. 

Ezzel a lépéssel Sánchez nemcsak szó szerint megsértette az Alkotmányt, hanem a hatalmi ágak szétválasztásának elvét is lábbal tiporta, mivel megengedte magának, hogy az igazságszolgáltatást (konkrétan tizenegy évnyi eljárást, beleértve a Legfelsőbb Bíróság ítéleteit is) alárendelje a törvényhozásnak. Annál is inkább, mivel a katalán szeparatistákkal kötött megállapodás előírja egy parlamenti bizottság létrehozását, amely felügyeli az „amnesztia” bírák általi alkalmazását és megakadályozza a „törvénykezést”, az igazságszolgáltatás úgynevezett politikai felhasználását.

Jelen állás szerint a spanyol parlamenté lesz a végső szó a bírák döntéseit illetően. Ez a példátlan botrány összekovácsolt minden bírói és ügyészi egyesületet, legyen az kormányhoz közel álló vagy sem.

Az Általános Igazságszolgáltatási Tanács egyhangúlag tiltakozott az intézkedés ellen, és „a jogállamiság felszámolásáról” beszélt. 

Végeredményben ez az amnesztia egyszerűen semmibe veszi a törvényt: az egész arról szól, hogy a politikusok politikai okokból tisztára mossák a többi politikust, és létrehozzák az érinthetetlenek és a törvények felett álló kiváltságosok kasztját. Miért kellene a spanyoloknak betartaniuk a törvényt, hiszen jelen esetben a képviselők sem tartják azt be, mivel a kormányalakítási igény mindent felülír.

Miért kellene egy miniszterelnöknek és egy parlamentnek döntenie arról, hogy betartják-e a törvényt vagy sem? Miért nem teszik ezt rendszeresen?

Ez az intézkedés annál is inkább botrányos, mivel Sánchez és miniszterei éveken át és az egész kampány során azt ígérték, hogy a kormány soha nem fogja átlépni ezt a vörös vonalat. Két nappal a választások előtt kijelentette, hogy soha nem lesz amnesztia egyrészt „személyes meggyőződésből, másrészt pedig azért, mert ez az intézkedés egyértelműen alkotmányellenes”. Két nappal később, a választások napján már ennek az ellenkezőjét állította. 

A jogállamiság e kirívó megsértése mellett spanyolok milliói tiltakoznak a többsebességes Európa spanyolországi bevezetése ellen is. Ez a rendszer a katalánok és a baszkok számára egy több sebességgel rendelkező konföderális modellt jelentene, amely ismét semmibe venné az alkotmányt és az egyenlőséget. Sánchez a katalán függetlenségi-pártiak támogatását a katalán adósság 20 százalékának, azaz 15 milliárd euró elengedésével próbálta megnyerni. Tudniillik Katalónia messze a legeladósodottabb régió az országban.

Ha egy polgármester a megválasztása érdekében el tudná törölni választói adósságát, az tiszta korrupció lenne. De mi lenne, ha Sánchez ezt az adófizetők pénzéből tenné?

A katalán adósságok eltörlése (és a baszkok felé irányuló többi nagylelkűség) azt jelenti, hogy Spanyolország többi része (köztük a kevésbé gazdag régiókkal) fizet a szeparatisták adókedvezményeiért. 

Ráadásul Spanyolország nagy része megalázva érzi magát, mert a kormány szó szerint meghajolt a spanyol igazságszolgáltatás elől menekülő Carles Puigdemont előtt, akivel Sánchez küldöttei Brüsszelbe mentek tárgyalni. Például nemzetközi közvetítőt kapott, hogy ellenőrizze a választási megállapodások végrehajtását, mintha két ország közötti gyarmatosításról lenne szó. Végül, e megállapodás szerint regionális önrendelkezési népszavazást is lehetne tartani, 

ami amellett, hogy ellentétes az alkotmánnyal, veszélyt jelent az ország területi integritására. 

Ennek eredményeképpen spanyolok milliói vonultak az utcára nem politikai, hanem egzisztenciális okokból: nemzetük és demokráciájuk védelmében. A háttérben egy olyan Spanyolország állt, amely a polgárháború előtti harmincas évekhez hasonlóan polarizálódott, és ezt a megosztottságot Sánchez szándékosan szította, aki beiktatási beszédében kijelentette, hogy „a haladás falát” akarja felhúzni az ellenzékkel szemben. Spanyolország tehát a francoizmus vége óta példátlanul súlyos helyzetben van, olyan megállapodások által polarizálva, amelyek

pusztán opportunista okokból megkérdőjelezik a Franco utáni nemzeti paktumot. 

Mit gondol erről az Európai Unió? Szinte semmit. Annak ellenére, hogy Sánchez lábbal tiporta a jogállamiságot, a Tanács és a Parlament hallgatott, a Bizottság pedig mindössze egy egyszerű levelet küldött. Ez elviselhetetlen képmutatás egy olyan időszakban, amikor 180 000 magyar diákot zárnak ki az Erasmusból minden alapos ok nélkül, és a Magyarországnak járó pénzeket Sánchez alkotmányos puccsához képest jelentéktelen mulasztások miatt továbbra is zárolják. 

Ezekben a napokban egy tüntetéseken skandált szlogen fején találta a szöget, amely Sánchez pártjának (PSOE) kezdőbetűit új, egyben provokatív felkiáltássá, rövidítéssé változtatta:

„Pedro Sánchez Odia a España”, vagyis „Pedro Sánchez gyűlöli Spanyolországot”.

Amikor a miniszterelnök hajlandó szétszakítani egy országot, lábbal tiporni a törvényességét, viszályt szítani és meghajolni azok előtt, akik hangosan és világosan kimondják, hogy el akarják pusztítani, felmerül a kérdés: vajon nincs-e igazuk a tüntetőknek?

A szerző Rodrigo Ballester, az MCC Európai Tanulmányok Műhely vezetője

Forrás:Mandiner