“Tíz óra után pár perccel jött egy hír… egy végzetes hír. Megkondultak a harangok. Előbb Pesten, aztán az ország többi területén is elterjedt a hír… Két órán át tartott a harangzúgás. Az egész ország területén zúgtak a harangok.
Budapest gyászba borult, az emberek feketébe öltöztek. Gyászlobogók lengtek mindenhol. Az emberek, a férfiaktól az asszonyokon át a gyerekekig és az öregekig mind zokogtak. Emberek rázták haragosan az ég felé az öklüket. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: “Hát ezért?”
Az utcákon ismeretlen emberek borultak egymás nyakába, mások a zokogókat vigasztalták. A rikkancsok hangja vágott bele időnként ebbe a gyászos hangulatba: “Rendkívüli kiadás!” A lapok gyászkeretben jelentek meg, az emberek hangosan olvasták egymásnak a vezércikkeket.
A Múzeum körúton az emberek a Himnuszt kezdték énekelni.
A templomok hamar tele lettek síró emberekkel, papok próbálták vigasztalni az elkeseredett embereket.
Az ország összes italmérése bezárt. Minden zárva volt, csak a harangok zúgtak, siratták az elhunytat. Az iskolában nem tanítottak, a diákok és a tanárok egyaránt siratták az elhunytat.
Az elhunytat, az ezer éves Magyarországot.”